Volt egy rendezvény, ami igazából árnyéka lett önmagának, vagy mindannak, ami lehetett volna belőle. Az ötlet nagyszerűségét aligha kell bizonygatni. Csehország, a cseh kultúra, irodalom, film van annyira gazdag és színes, hogy egy délutánt, esetleg még egy estét is tartalmasan meg lehessen tölteni a hozzá kapcsolódó programokkal.

Svejket olvasni, Hrabalt és az ő hőseit követni mindig izgalmas dolog. Prágai kocsmákról beszélgetni, vagy hallgatni másokat beszélni róluk, szintén nem az unalomtól duzzadó elfoglaltságok közé tartozik. Mégis, az eredeti alapötlethez képest, mintha a programok többsége nem úgy került volna lebonyolításra, mint ahogyan azt a szervezők eredetileg tervezték.

A meghirdetett műsorok közül elég sok elmaradt, s amit próbáltak megtartani, azok között is bőven akadt olyan, ami mehetett volna gördülékenyebben, könnyedebben, közvetlenebbül. Mert miféle más tulajdonságok, ha nem ezek jellemzik leginkább a cseh embereket, a cseh kultúrát? Na, nem mintha a komenista teszetoszaságból ne jutott volna nekik is bőven, de a generációkon keresztül beléjük ivódott maláta-toleranciájuk mintha lényegesen könnyebben kezelné az élet kis- és nagy kihívásait, mint a mi ázsiai sztyeppéken kicserepesedett lelkünk. Ilyen körülmények között talán nem túl nagy elvárás, ha az ember valóban bohém bohémiaiakat, vagy Bohémiában tetszelgő hunokat szeretett volna viszont látni szűkebb kis pátriájában.

No, de hogy ennyire szűk legyen? A veszprémi viszonylatokhoz edződött elvárási küszöbértékemet lényegesen alulmúlta a fesztiválra ellátogatók valós száma. Az a néhány érdeklődő, aki felvetődött a Várkertbe, nem igazán tekinthető tömegnek. Nem töltötték ki úgy a rendelkezésükre álló teret, hogy a legkisebb mértékig is egy jól szórakozó, kulturált közönség képét keltsék. Pedig a hely szellemétől a kulturáltság egyáltalán nem áll távol. Az épület adottságait és az étterem fekvését tekintve azt gondolom, hogy minden feltétel adva van a színvonalas rendezvények megtartásához.

Az 1000 Ft-os belépő, vagy a vasárnap délutáni időpont volt-e az ok az érdektelenségre, nem tudom, de tény és való, hogy látványosan kevesen voltak kíváncsiak a rendezvényre. Sajnálom, hogy elmaradt a vetélkedő Prágáról, hogy a Svejk-felolvasás sem mozgatott meg többeket. Mellesleg egy jobb helyszín és néhány szék talán valóban vonzóbbá tette volna Hasek derék katonájának a történetét a feltételezett érdeklődők számára. Kár, hogy a kerekasztal-beszélgetés is inkább elmaradt, semmint hogy meg lett volna tartva, és legalább ennyire nagy kár, hogy a könyvbemutatók sem tűntek igazán megtörténtnek.

Mindezek mellett a filmvetítés során vagy a koncertek alkalmával jelentkező technikai problémák már valóban eltörpültek. Az, hogy egy DVD-lejátszó kihangosítását nem lehetett megoldani bocsánatos bűn lett volna, ha a beígért filmfelvételen az érdeklődő nem egyik kedvenc íróját hallhatta volna zengeni barátai és kedvenc kocsmája körében, így azonban, hogy erre sem kerülhetett sor, az olvasó ember egy kissé már morcos lett. Ezen még az sem változtatott, hogy az este tíz óra körül fellépő zenekar koncertjét a város több pontján – hallópont kérdése – ott és akkor valóban jól kivehető módon lehetett hallgatni.

Azért voltak ám jó dolgok is. Tomás Mazal szívhez szólóan és roppant emberi módon emlékezett meg Hrabalról. Kedvesek voltak a prágai kiskocsmák hangulatát idéző énekes-tangóharmonikás zenészek. Akik már hallották korábban játszani a Psi Vojácit, ők azt mondták, hogy nem a mostani veszprémi koncertjük volt a legjobb, de azért ez sem volt akármilyen. A roma és magyar zenei elemeket is felvonultató Cindzi renta koncertje lényegesen pörgősebbre sikerült, mint az előttük játszóké. A prágai pultnál nagyon-nagyon finom pilsenit csapoltak, és tiszta szerencse, hogy azokból a nehéz cseh ételekből sem lehetett úgy bezabálni, hogy a késői órákban megterheljük velük a kényes magyar gyomrot…