Szirtes Balázs új arc a Petőfi Színházban, de ismerős a tévénézőknek. Lassan túl van az első itteni próbafolyamaton, hétvégén a Színház című darab premierjén láthatjuk először Veszprémben. Ő olvasóink első áldozata: hozzá intézhették kérdéseiket , amiket mi feltettünk neki.

– Hogy kerültél Veszprémbe?

– Kőváry Katalin lánya, Gryllus Dorka osztálytársam volt a főiskolán, így engem már abból az időből ismer, hiszen Dorka vizsgáit mindig megnézte. Dolgoztunk is együtt akkoriban: Kati Éjszakai Színház néven a Pinceszínház épületében csinált előadásokat. Ott játszottam egy zenés, dalos „hakniban”, ami egy jó hangulatú hülyéskedés volt egy nagyon jó csapattal; többek között Csákányi Eszterrel, Lázár Katival, Bicskei Tiborral. A diploma utáni három évadot Szolnokon töltöttem, majd Budapestre mentem szabadúszó színésznek. Itt Kőváry Katalin újra hívni kezdett rendezéseibe: a Phaedrában, A királyasszony lovagjában és a Pénzeszsákban játszottam. Ezeket az előadásokat idén a veszprémi közönség is láthatja a Raiffeissen Klasszikusok című sorozatban. Mikor Kőváry Katalin a Petőfi Színház művészeti vezetője lett, talán az elsők között voltam, akiket felhívott. Első évadukat készen kapták Rácz Attilával, így tavaly még nem játszottam itt, de már tervezgettük, hogy milyen lehetőségeim lesznek. Szóba került a Liliomfi, majd egy zenés darab, végül aztán a Színház című Molnár Ferenc darabban játszom az első szerepem ebben a színházban.

– Hogy érzed itt magad?

– Tulajdonképpen eddig csak dolgoztam. A Petőfi Színház hangulatába nem nagyon volt még lehetőségem belekóstolni, mert minden próbán végig a színpadon voltam. Nem érzem magam rosszul. A rendezővel, Kőváry Katalinnal jól együtt tudok működni. Vele azt érzem, hogy ismerjük egymást, értjük egymás nyelvét, a kollegákkal azonban még csak ismerkedem.

– Első veszprémi szereped Molnár Ferenc Színházának főszerepe. Mitől aktuális ez a darab?

– A darab annyira aktuális ma, mint születésének idején. A néző számára mindig érdekes, ha bepillanthat a kulisszák mögé. A színház a színházban, vagy a film a filmben izgalmas. A közönség szereti, ha „beavatódik”. Ez az előadás egy stílusgyakorlat. Három egyfelvonásos, amit Molnár valószínűleg nem egy darabnak szánt. Talán akkor fűzte őket össze, mikor egy alkalommal a Magyar Színház darabírásra kérte fel. Sem tartalomban, sem stílusban nem tartoznak össze a felvonások, érezhetően nem egy időben született művek ezek. Az azonban mégiscsak összeköti őket, hogy mindhárom a színházról szól. Valószínűleg a Magyar Színház olyan darabot rendelt, melyben akkori nagy színésze, Törzs Jenő játszhatta a főszerepet. A főszerep a Színház esetében három teljesen különböző korú és karakterű alakot jelent. Úgy tudom, hogy egy előadásban ezt a három figurát Törzs Jenő óta – azaz 85 éve – nem osztották egy színészre. Kuriózum, hogy ennyi idő után én játszom így ezeket először. A darab ősbemutatója 85 éve, ugyanígy október táján volt.

– Játszottál a Jóban rosszban című sorozatban. Művészetnek vagy munkának tekinted ezt?

– A művészet minőségi kategória. Ha az írott anyag és a technikai megvalósítás olyan, akkor egy sorozat is lehet művészet, viszont a színház sem mindig az. Ilyen értelemben nem lehet különbséget tenni a két dolog között. Persze azzal mindenki tisztában van, hogy egy szappanoperában más szempontok fontosak. Gyorsabban kell írni, gyorsabban rendezni, gyorsabban kell a szerepet megtanulni, mint a színházban, és más élményt nyújt a közönségnek is. Ha a néző tévésorozatot akar nézni, mást vár, mintha elmegy színházba. Szerettem a Jóban rosszban-t. Elsősorban azért, mert a színészeknek nem sok lehetőségük van forgatni. A filmgyártás nem túl intenzív Magyarországon, s meglehetősen belterjes is. A technikát viszont jó, ha megtanulja az ember, s erre nekem itt nyílt lehetőségem.

– Miben más a sorozat a színész számára, mint a színház?

– Másfajta játékra van szükség. A játék módjában az a legfontosabb különbség, hogy a film esetében sokszor sokkal finomabb játék is bőven elég, és az, hogy nincs közvetlen kapcsolatom a nézővel. Nem kell olyan intenzíven felkészülni, hiszen lehet hibázni, aztán javítani. A Jóban rosszban egy mai történet, stílusában olyan, mint ahogy mi itt most beszélgetünk. A szereplőket általában úgy válogatják, hogy a színész közel álljon a játszott karakterhez, mert nem nagyon van lehetőség alakítani. És amit még meg kell említeni: népszerűség tekintetében egy sorozat azt kínálja, amit a színházi munka soha nem képes felülmúlni. Képtelenség, hogy egy színházat annyian látogassanak, mint ahányan bekacsolják a tévét. A közel tíz éves színházi működésem nem adott olyan ismertséget, mint ez a közel egy év a sorozatban.

– Mik a terveid a közeljövőben Veszprémben, és várható-e, hogy újra feltűnsz a sorozatban?

– Itt még egy darabban fogok játszani ebben az évadban, és részemről nincs akadálya annak, hogy jövőre is maradjak. Remélem, a színház vezetése részéről sincs. A sorozatba nem tudom, visszatérek-e. Úgy írtak ki a történetből, hogy életben maradtam, bár láttunk már példát arra is, hogy a szereplő a halála sem akadályozta meg a visszatérést.