Imre Frigyesné Pálinkás Vera a Lovassy László Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, harmincegy éve a tantestület tagja. A rendszerváltás után két önkormányzati ciklusban is az MDF képviselője volt, négy éven keresztül vezette a városi oktatási bizottságot. A tanárnő civil közéleti tevékenysége is jelentős, hiszen ő a Brusznyai Alapítvány kuratóriumának elnöke. Őt kérdeztük meg Veszprémről, a pedagógusi hivatásról, terveiről…

Index: – Ön tősgyökeres veszprémi?

Imre Frigyesné Pálinkás Vera: – Itt születtem, a családom itt élt. A rövid egyetemi időszakon kívül – és akkor is rendkívüli honvágyam volt – itt éltem, Pestről jártam haza majdnem minden hétvégén, mert annyira nem szerettem a nagyvárost, a kisvárosi léthez köt engem a kialakult mentalitásom.

Index: – Tehát akkor föl sem merült Önben az egyetemi évei alatt, hogy esetleg nem Veszprémben képzeli el a jövőjét?

IF: – Nem, soha. Lovassys diák voltam 1961 és 1965 között, és a tanáraim úgy engedtek el, hogy visszavárnak, ami nekem nagyon jó érzés volt. Édesanyám özvegyen nevelt engem, így az is fontos tényező volt, hogy én voltam a családban a kicsi. Két tizenéves testvér után születtem, ami az édesanyámhoz való kötődésemet is meghatározta. Aztán a szerelem is ide szólított. A szomszéd fiú kezdett el nekem annak idején udvarolni (mert akkor még a fiúk udvaroltak a lányoknak, nem úgy, mint most), és az egyetemi évei után ő is hazajött, mert a Megyei Tanács ösztöndíjasa volt, és itt kezdett el dolgozni. Tehát minden, ami az életben fontos volt, az engem ide kötött. Ugyan lettek volna jó lehetőségeim a székesfővárosban az Eötvös kollégiumi kapcsolataim révén, de teljesen egyértelmű volt, hogy én haza szeretnék jönni, tanítani szeretnék, sőt az is, hogy a Lovassyban szeretnék tanítani. Nagyon egyszerűen terelte az élet mederbe az én sorsomat, úgy tűnt.

Index: – Ez akkor azt is jelenti, hogy a Lovassy volt az első munkahelye is?

IF: – Nem, tanítottam néhány évet általános iskolában, mert itt éppen nem volt státusz. Egyéb durva oka is volt ennek, de ez már a múlt…
Ebbe természetesen belenyugodtam, csak az volt a gond, hogy egyáltalán Veszprémben sem volt állás, pedig én nagyon-nagyon tanítani szerettem volna. Így aztán Balatonfűzfőn tanítottam általános iskolában egy évig kicsiket, ötödikeseket. Ez pedagógiailag nagyon sokat adott nekem, mert a megye leggyengébb eredményű negyedikes osztályát vettem át (2,4 vagy 2,6-os osztályátlaguk volt, bukottak tömegével). Amikor a Didergő királyt akartam tanítani Mórától, rá kellett jönnöm, hogy külön írják a ragot a szótőtől, hogy nem tudnak olvasni – és akkor nekiálltunk olvasni tanulni, írni tanulni… Ám módszertanilag nagyon sokat adott nekem ez az egy év. Azért csak egy évet töltöttem ott, mert közben a Szilágyi igazgatója megkeresett, tehát bejöttem Veszprémbe tanítani, hiszen itt éltem, és így kényelmesebb volt. Második gyereket is szerettünk volna, és a kijárás nehezen ment: ez a fűzfői szag tartott vissza, egyszerűen belehaltam. Tehát a Szilágyiban tanítottam, de közben megszületett a második gyermekünk, Orsi lányunk is.

Index: – Mikor került a Lovassyba?

IF: – ’75-ben, tehát valójában egy rövid intermezzo volt ez csak az általános iskolás „korszak”, de pedagógiailag nagyon hasznos. Én kötelezném arra a középiskolai tanárokat, hogy gyakoroljanak általános iskolában, ahol muszáj lekötni a hiperaktív gyerekeket is, akik csak azért vannak ott, mert gyermekmegőrzőnek tekintik a szülők az iskolát. Nagyon sokat köszönhetek ennek a néhány évnek.

Index: – Ha jól számolom, ez már 31 évvel ezelőtt volt. 31 év a Lovassyban – ez egy nagyon hosszú és nagyon szép időszak. Mit jelent lovassys tanárnak lenni? Gondolom, ezt a legjobbtól kérdezem, mert harmincévnyi tanítás egy helyen már egy teljesen sajátos viszonyt jelent az intézménnyel szemben is…

IF: – Én is sokat gondolkodtam ezen, főleg az utóbbi időben, hiszen (ha nem is búcsúztam még el a tanári pályától) a nyugdíjaztatás után ilyen kérdéseken eltöpreng az ember. Két nagyon fontos dolog van. Az egyik az igényesség. Aki a Lovassyban tanít, annak azért nagyon nagy a felelőssége, mert az idők során ez a gimnázium kiküzdötte magának – ha tetszik, ha nem – az „elitiskola” minősítést. Én ezt a kifejezést a szó nemes értelmében merem használni. Akkor is használtam, amikor nem volt divat, és most is van bátorságom kimondani. A gyerekek zömét azért hozzák ide a szülők, mert tudják, hogy jó helyre kerülnek – és ennek a várakozásnak meg kell felelni. Ez megnehezíti a lovassys tanárok életét, mert a napi készülés az órákra, és az a törekvés, hogy a gyerekeknek elég segítséget adjunk (magyartanárként sok-sok feladatukat, dolgozatukat kell kijavítanunk), igen komoly munkamennyiséget is jelent.

A tehetséggondozással is együtt jár a többletfeladat, mivel aki ilyen intézményben tanít, annak számolnia kell azzal, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek a legjobb tudása szerint kell segítenie. Persze azt is megérheti aztán nagy jutalomként, hogy éppen csak a szárnyuk alá kell nyúlni, és aztán röpülnek, mint a madár. Ez már a gyönyörűség a hivatásunkban. Ezért az igényesség és a felelősségtudat együtt nagyon fontos.

Index: – És mi a másik fontos elvárás?

IF: – Az, hogy minden pedagógusnak szeretnie kell a gyerekeket. Az ne menjen erre a pályára, aki nem szereti a gyerekeket, aki nem tudja elfogadni, hogy a gyerek nem kis felnőtt, aki a gyerekben őt bosszantó ellenfelet lát. Tehát tisztában kell azzal lennünk, hogy a gyerek gyerek, és engem, a pedagógust azzal áldott vagy vert meg a sors, hogy ezeket a gyerekeket tanítanom is kell, gondolkodni tanítani, és nevelni is. Ebben a gyerekszeretetben – nem félek ezt a szót kimondani – megbecsülés is legyen, mert igenis szükség van kölcsönösségi viszonyra a diákok és tanár között. Ez a viszony akkor működik jól, ha megvan az érzelmi nyitottság, a szeretetre való hajlam, az őszinteség, és ezt aztán a gyerekek mindig megérzik. A jó tanár emberként és tanárként is őszinte a gyerekekkel, egyenes, az elvárásrendszerét a legelején tisztázza velük, meghallgatja őket is. A 9. osztályban már az első negyedév után és félévkor is meg kell állni, hogy megkérdezzük: „most ez nektek jó vagy nem jó, miben tudok még segíteni?” A gyerekek jó része érett arra, hogy ezt a kérdést megválaszolja, megfelelően reagál, és nem mutyizni akar, nem valamifajta bratyizó viszony alakul ki közte és a tanár között. Neki tudomásul kell vennie, hogy én vagyok a felnőtt, hiszen tekintélyre is szüksége van egy pedagógusnak. De ezt a tekintélyt a tudásával, igényességével, munkafegyelmével érheti el, és azzal, ahogy viszonyul a gyerekekhez.

Talán azt is meg tudtam tanítani a gyerekeknek: hogy a közösség fontos. Amikor gimnazista voltam, akkor is ilyen ideák mozgattak – hittem abban, hogy az iskola nem csupán az oktatás színhelye, hanem egy olyan tér, amiben jól érezzük magunkat, ahol természetes módon csinálunk programokat, amik szórakoztatnak és építenek is bennünket. Csodálatos helikoni élményeim vannak diákkoromból is, és az elmúlt harminc évből is. 1977-ben a Helikonon alakult meg Kovács Péterék zenekara, Freund Tamás klarinétozott, és ezzel a csodás csapattal három napig együtt voltunk, élveztük a versengést, elhoztuk a nagydíjat. Ady Harc a nagyúrral című versét ott zenésítették meg, oratóriumként feldolgozva próbáltuk, bemutattuk – mindezt a három nap leforgása alatt. Szóval fantasztikus társaság volt. És megéltem azóta még jó néhány fantasztikus csapatot, talán ez is jelzi azt, hogy nem volt haszontalan ez a harminc év.