Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen oknál fogva, részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban egyszerűen nehezen hozzáférhetőek.

Bár a cikksorozat eddigi darabjai alapján jól értesültnek tűnhettem olyan művek esetében, amelyek egyébként a magyar közönség körében kevésbé ismertek vagy ismeretlenek, most két olyan alkotóról fogok szót ejteni, akik életművéről én magam sem tudok sokat, szinte semmit, mivelhogy Magyarországon valóban lehetetlen fellelni őket. De talán éppen ezért még fontosabb, hogy az olvasóval közösen egy kis nyomozás keretében megismerjük a nevüket.

Történt egyszer, valamikor a kilencvenes évek elején, talán tizenhét vagy tizennyolc éves lehettem, hogy a Magyar Televízió egyik hétköznap este levetített egy számomra ismeretlen cseh filmet. Akkoriban az irodalmat nekem Franz Kafka lidérces világa jelentette, ezért aztán rögvest felfigyeltem e kiváló film történetére, amely kísértetiesen emlékeztetett a prágai mester sötét írásainak egyes motívumaira, elemeire. A film egyik jelenetében a főhős belép egy macskakölcsönző nevezetű bolthelyiségbe, kikölcsönöz onnan egy szép cicát, majd amikor másnap visszaviszi ugyanoda, a macskakölcsönzőt már nem találja. Hiába kérdezgeti a járókelőket, hiába próbál a kölcsönző nyomára bukkanni, szinte mindenki bolondnak nézi, s lassan bele kell törődnie, hogy a világ szerint az a macskakölcsönző valójában nem is létezik. Akkoriban talán még emlékeztem, aztán valahogy mégis elfeledkeztem a film címéről, s csak évek múltán jutott eszembe, hogy jó lenne valahol újra megtekinteni. Ám ahogy a filmbéli úr, én magam is hasonló csapdába estem: hiába kerestem az alkotást filmes lexikonokban, folyóiratokban és szakkönyvekben, hiába érdeklődtem mindenütt, és hiába bolyongtam heteken keresztül az interneten, a macsakölcsönzős filmnek egyszerűen nyoma veszett, mintha soha nem is láttam volna. A világ szerint ez a film egyszerűen nem létezett, csak én ismételgettem megszállottan, hogy bizony igenis láttam.

Aztán tizenöt évvel később, néhány napja, a veszprémi Bohémia fesztiválon Kocsis Péter tudós „bohemisztikus” jóvoltából végre fény derült a film rendezőjének nevére. A rendező neve Pavel Jurácek, a film címe pedig: Jozef Kilián.

A cseh filmművészet világszerte ismert, így hazánkban is sokan kedvelik a cseh új hullám legnagyobb mesterét, Milos Formant, de ugyanilyen népszerű Jiri Menzel a maga Hrabal-adaptációival, s nem hagyható szó nélkül Jan Nemec, Ewald Schorm vagy Vera Chytilová sem. Több kiváló rendezőt említhetnénk még, Pavel Jurácek neve azonban itthon is, külföldön is jószerivel ismeretlen. Ha vetünk egy pillantást a cseh alkotó életrajzára, könnyen megállapítható, hogy ez talán nem is véletlen.

Pável Jurácek 1935-ben született egy Prágától délnyugatra fekvő cseh kisvárosban, Príbramban. A szakirodalom szerint visszahúzódó, filozofikus alkotó volt, ami talán annak is köszönhető, hogy a kommunista diktatúra mindvégig mellőzte, sokak szerint kicsiny életműve is ennek tudható be. Jurácek ugyanis mindössze 2 filmet forgatott egész életében, viszont több más alkotásnak forgatókönyvírója és társrendezője, így Vera Chytilová Százszorszépek című avantgárd darabját is ő írta. Jozef Kilián című filmjét 1963-ban készítette, és ma is a kafkai víziók egyik legjobb filmes megvalósításának számít. Ezek után Jurácek óriási munkába kezdett: Gulliver harmadik utazásának szürreális adaptációjába, ez a nagyszabású vállalkozás viszont egész sorsát megpecsételte. A hatalom számos akadályt gördített a mű létrehozása elé, amely egyébként szimbolikus formában egyfajta politikai-történelmi szatíra. Jurácek filmje, A kezdő hóhér első ügye hosszas kínlódások árán végül 1968-ban, nagyon szerencsétlen időben készült el, s rögtön be is tiltották, több más pályatársának filmjével egyetemben.

Akik látták, általában kétféleképpen vélekednek. Egyesek szerint egy mostoha sorsú, befelé forduló, pesszimista alkotó ormótlan remekműve, mások szerint egy valóban figyelemre méltó művész esztétikai kudarca. Ám abban mindenki egyetért, hogy fiaskóját főként a diktatúrából származtatható mostoha körülmények okozták. Jurácek elhallgatott, vagy inkább felülről elhallgattatták, és nem csinált több filmet. Bár feltűnt több más produkció társalkotójaként, 1989-ben bekövetkezett haláláig sajnos nem jutott újabb lehetőséghez. Így vált a cseh új hullám nemzedékének tragikus alakjává, aki nem volt képes kiteljesíteni tehetségét a borzalmas kor és saját önként vállalt izolációja miatt. Jurácek két filmje természetesen hazánkban beszerezhetetlen, pedig valószínűleg a cseh mozgókép történetének egyik legizgalmasabb figurája.

Ennél is rosszabbul járt a hazai recepciót illetően egy huszadik századi angol író, Anthony Powell. Az ő nevével talán még azok a brit irodalomban jártas olvasók sem találkoztak, akik egyébként jól ismerik Golding, Greene, Woolf, Burgess vagy Orwell regényeit. Ez persze nem csoda: Powell szövegeinek egyetlen sora sincsen lefordítva magyarra. Mások viszont éppen azzal érvelnek, hogy mivel ezek a szövegek tulajdonképpen egy 12 kötetes regényciklust jelentenek, roppant nehéz vállalkozás volna a több mint 5 ezer oldalas regény átültetése magyarra.

Anthony Powell 1905-ben született Westminsterben, és alig hat éve, 2000 decemberében hunyt el. Oxfordban tanult, filmek forgatókönyvírójaként dolgozott a második világháború előtt, majd irodalomkritikusként kereste kenyerét, de főműve egyértelműen a Tánc az idő zenéjére (A dance to the music of time) című 12 kötetből álló monumentális regényfolyam. Erről a könyvszörnyetegről mindössze egyetlen hazai szakmunka tájékoztat, Bényei Tamás kiváló angol irodalomtörténetében találhatunk némi információt róla (Az ártatlan ország – Az angol regény 1945 után). Nos, ebből kiderül: míg mi magyarok nem ismerjük, világszerte úgy tartják, hogy Powell hatalmas műve a világirodalom egyik csúcspontja. A regényóriás összesen körülbelül 400 karaktert mozgat, az egyes kötetek időben és térben összefüggenek, mégsem alkotnak egységes dramaturgiai rendszert, inkább amolyan posztmodernista nagyepikai ámokfutásnak nevezhető, amelynek gerince az európai kultúra története. Közeli rokona Marcel Proust 7 kötetnyi klasszikus regényciklusa, Az eltűnt idő nyomában, ám a két mű között állítólag ugyanannyi hasonlóságot fedezhetünk fel, mint amennyi különbséget. Ha a francia szerző teljes fordítására nyolcvan évet kell várni, akkor nem csodálkozhatunk, hogy az 1975-ben befejezett mű magyar átültetése késik, ami a gyakorlat szerint tehát csak 2055-re készül majd el. Kis szerencsével még nyugdíjas koromban kezembe vehetem az első két kötetet, vagy más választás híján anyanyelvi szintre gyúrom magam angolból, és elolvasom eredetiben.