Van úgy, hogy annyira elmondanánk valamit. Aztán elképzeljük, hogy hogyan tennénk, pontosítunk, bővítünk, gondolkodunk. Mire mindent frankón kitalálunk, az egész felesleges hülyeségnek tűnik. Közhelyesnek. Elcsépeltnek. Főleg most. Na mindegy, maradok annál, ami velem megesett. Megesik. Hetente. Naponta. Mert szerintem az embert ezek a kis dolognak tűnő izék nagyon is befolyásolják.

Bolond
Legutóbb a boltban találkoztunk. Mindig nagyokat köszön és mosolyog. Kicsit félek tőle, mert nemrég mindenáron azt akarta – németül, angolul, franciául –, hogy menjek el hozzá. Szerintem azt sem tudja, hol lakik. Ha lakik egyáltalán valahol. Mikor egyszer a buszmegállóban láttam, ahogy színeseket, filctollakat és papírokat szanaszét szórva rajzolt, azt hittem, értem. Annyira természetesen tette mindezt. Mindenki két lépés távolságra állt tőle. Pedig egy őszinte ember. Talán ettől félünk. Az arcától. Most a boltban énekelt, valami „szegény bolond”-os dalt. Mindenki mosolygott rajta. Engem felvidított. Éjjel arra ébredtem, hogy rá gondolok. Arra, milyen lehet az ágyban. Saját magamtól rázott ki a hideg. Hülye vagyok – gondoltam. Ez lenne a sorsa minden őszinte gondolatnak?

Armand
Osztálytársam volt elsőben. Tipikus lúzer, akit csak kinevetni, meg cikizni lehet. Mikuláskor az osztály vagánya húzta ki a nevét, velem cserélte el, mert nem akarta égetni magát, hogy neki vegyen ajándékot. Belementem, szerettem a srácot, titokban sokszor védtem meg. Mindig kedveltem ezt a típust. De olyan csóró voltam, hogy csak egy béna, kis csomagot tudtam összeszedni neki, főleg, hogy a koleszban bele is zabáltunk. Mert ott mindig éhes a gyerek. Aztán odaadtam neki, mint mindenki a párjának.

Negyedikben új angoltanárnőnk lett, az ő nagynénje. Majdnem megbuktam. Halálra szívatott. Egyszer vörösre sírva a szememet megkérdeztem tőle, mi a szart csináltam, amiért ennyire kell engem utálni. Erre elhozta azt a bizonyos csomagot. Négy év után ugyanúgy, ahogy anno átadtam. Nem tudtam mit mondani. Majdnem megszakadt a szívem. Ártatlanság! Hö. Igazságtalanság. Fáj. Csak belül, ott, mélyen legyen minden rendben. Mert az emberek néha nagyon hülyék. Azt hiszik, mindenki olyan, mint ők.

Narancssárga
Azon bizonyos vasárnap éjjel óta nézek, mint… Mint mindenki más, aki arra volt kíváncsi, hogy mi lesz ebben az országban. Besárgult a kép. Irigység? Hö-hö, vicc. Szar poén. Na nem a sárgaság, hanem a kiröhögése. A „naésakkormostmivan” című fejezet. A bérpapíromra nézek, aztán hümmögök hangosan. Lehet, hogy mégiscsak lesz valami ebben a mocsárban? Már a szívemig ér a trutyi. Ha nagyon kepesztek, belefulladok, ha nem csinálok semmit, akkor is. Okosnak kéne lenni. De azt hiszem, azok már túl sokan vannak. Elég a cirkuszból, kenyeret adjatok!