A Nemzeti Fejlesztési Terv és a Konvergencia Program keretében egyre több újfajta ötlettel – bocsánat – reformmal áll elő a kormányzat, amit én a magam egyszerű módján pénzelvonásnak nevezek, élek meg. Ingatlanadó, tandíj, plusz két óra a tanároknak, háziorvosi adatszolgáltatás, vizitdíj… és még sorolhatnám. Erről az egészről nekem Jörg Jörgensen svéd bakter esete jut eszembe, aki, miután a Stockholm-Malmö-i gyors tőből levitte a lábát, felkiáltott: „Hát a f….. nem kéne”?

Megértem, bajban van az ország. Tudom, változtatni kell. Nevezzük ezt reformnak, abba is belemegyek. De az egészben az zavar, hogy nem látom a végét, sőt az elejét sem. Valahogy belecsöppentünk a közepébe, még mindenki a választási jelszavak bűvöletében élt, amikor becsapott a ménkű, a reform, amit az átlagember pénzelvonásnak él meg. Aztán jöttek a kiszivárogtatások, tüntetések, anyázások, egymásra mutogatások.

Kezdjük az elején. Valaki a kormányzat részéről mondja már el nekem, mi van. Miért alakult ki ez a helyzet? Mi lesz velünk? Mikor, hova vezet a mostani elképzelés? Már csak azért is, hogy a következő választások tudjam: mire, kire szavazok.

Mert jelenleg egy intézkedéshurrikánnak látom az egészet, ami visz magával mindent, még a jót is. Az az érzésem, hogy kapkodás van, pillanatnyi tűzoltás. Most csak az számít, mennyit tudnak betenni a kaszába, ami üres.

Nem lepődnék meg, ha egyik reggel arra ébrednék, hogy mosolyadót, szakálladót, füstadót, meg még nem tudom, mit vetnének ki ránk.

Nem tudom, mi lesz jövőre, nem tudom, miért dolgozom, nem tudom, mit tervezhetek, mert nem lehet látni semmit. Elkeserítően sötétség van. Épeszű mondatok helyett egymásra mutogatás és anyázás.

Amíg ez nem változik, úgy érzem magam, mint Jörg Jörgensen svéd bakter, amikor a Stockholm-Malmő gyorsvonat tőből levitte a lábát, és felkiáltott…