Arra a kérdésre kellene választ adnom ebben az írásban, hogy mit várok az új városvezetéstől. A magyar ember hajlamos teljes egészében felelőssé tenni az államot élete minőségéért. Én csak azt szeretném, hogy maradéktalanul elvégezze feladatait a következő négy évben. Ami viszont akár utópikus kívánságnak is tűnhet.

Írásom címe Jean Renoir 1937-es filmjét hozza játékba. Abban a világbéke, közelebbről a német-francia barátság volt a tét. Itt és most csupán az új veszprémi önkormányzat. Már csak az a kérdés, vajon mi is pontosan az önkormányzat feladata? Nem feltétlenül az, hogy minden gondomat megoldja, legfeljebb, hogy segítsen nekem és megteremtse számomra a lehetőségeket. Aztán jöhetnek a jól ismert választópolgári vágyak. Az utak karbantartása és rendbehozatala, egy hangversenyterem, a helyi egészségügy, új ötletek megvalósítása, az intézmények reformja… de ezekben a kérdésekben nem mindig csak a helyi hatalom dönt, legtöbbjüket az ország viszonyai is befolyásolják. Az persze már más kérdés, hogy az önkormányzat mennyire képes érvényesíteni a város érdekeit, okosan használja-e fel a pénzt, ügyesen gazdálkodik-e a költségvetéssel…

Javasolnám például, hogy próbálja orvosolni helyben a magyarok egyik legnagyobb gondját, az intézmények mindent behálózó és átláthatatlan, gyakran rosszindulatú bürokráciáját – de ebben is korlátozottak a helyi vezetés lehetőségei. Országos probléma, de muszáj megemlítenem, hogy első körben jó lenne, ha az elöregedett, szakképzetlen, szűk látókörű dolgozói állományt felfrissítenék fiatal munkaerővel, rugalmas szakemberekkel néhány intézményben. Mert ami most van a művelődési házakban, könyvtárakban, egészségügyben, állami hivatalokban, iskolákban és az egyetemen, az kész katasztrófa. Kedves idős matrónák kávézgatnak kényelmes irodákban, és nem csinálnak semmit sem. Vagyis de: hümmögnek, ha valamit kérek. Nem bántani akarom őket, dehogy. Csak éppen szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy ne a sógorreflexek működjenek a következő négy évben, köszöntsön be a szolgáltatások „minőségének forradalma”! (Németh László után szabadon, pedig nem is vagyok a népi irodalom rajongója.)

Egyébként valójában csak egyetlen viszonyítási pont lehetséges: mit kellene tenniük az előző vezetéshez képest. Őrizzenek meg minden pozitívumot, és hanyagolják az eddigi hibákat, tévedéseket. És itt kezdődik talán, ami részemről megfogalmazódhat az új városházával kapcsolatban.

Ne legyenek olyan pökhendiek, mint amilyen az előző önkormányzati hatalom volt, akik – néha úgy tűnt – tizenhat év után egy teljes évszázadra rendezkedtek be székeikben, miközben legtöbbször meg voltak győződve róla, hogy tökéletesek és tévedhetetlenek. És ha már az előző vezetésnél tartunk: az új viselje majd el a kritikát. Mert bizony kapni fog hideget-meleget, ez talán nem meglepő jóslat. Hallgassa meg a bírálatokat, és tanuljon belőlük, ne politikai támadást szimatoljon minden ártatlan kritikus mondatban. Hagyja érvényesülni a szabad sajtót, a különféle véleményeket és ne telepedjen rá egyetlen olyan orgánumra sem, amelynek elviekben függetlennek kellene lennie. Aztán meg: ne pártpolitikai alapokon foglalkozzon az emberekkel. Nagy kétségem van afelől, hogy vajon erre képesek lesznek-e. Köztudott ugyanis, hogy ebben a kisvárosban – mint ahogy másutt országszerte, valljuk be – a pártszínek és pártszimpátiák alapvetően meghatározzák a hatalmi intézkedéseket, viszonyulásokat. Ez pedig sajnos ősi betegség, egy rendkívül primitív gyakorlat, akár valami debil grundfoci, éretlen tizenévesekkel. Régi, nagy ábránd hazánkban, hogy végre ne pártállás, hanem tudás és szakértelem alapján döntsenek például egy intézmény vezetőjéről. Vajon ezen most éppen az új jobboldali hatalom fog változtatni? Bár így lenne. Csakhogy a jobboldalon megakadt a lemez, egyetlen követelést ismétel: „Gyurcsány mondjon le”.

Azt várom a helyi vezetéstől, hogy tekintet nélkül az országos problémákra, legalább családon belül, itt, Veszprémben ne folytassa tovább anakronisztikus antikommunista hadjáratát. Legyen jó példa a Parlament előtt: teremtsen konszenzust a legégetőbb kérdésekben, és csakis a város érdekeire koncentráljon. Végezetül, de véletlenül sem utolsó sorban: ne népszerűséget növelő látványintézkedésekben merüljön ki tettereje, egy újabb ciklusra kikacsintva.

Bizonyára naiv vagyok a kis elvárásaimmal, de ha már várni lehet, akkor én ezt szeretném. S ha már jobboldal, abban is reménykedem, hogy a veszprémi kulturális élet nem fog a népszínművekre, csángó verbunkosra, katolikus szertartásokra és szittya íjászversenyekre korlátozódni. Ez persze undok prekoncepció, nem is feltételezem. Régi félelmeim élednek újjá ebben a megjegyzésemben, mert még emlékszem, amikor a jobboldali kormány idején éjjel-nappal hagyományőrző műsorok, vallási programok, erkölcsprédikációk és nagymagyar történelmi tettek záporoztak a médiából meg az utcáról. Kell persze ez is (már akinek), de én azt szeretném, hogy nyitott, befogadó, sokszínű kultúra legyen ebben a városban, ahol én is megtalálhatom a kedvemre való művészeti rendezvényeket. Egyébként meg dolgozzanak hatékonyan és becsülettel, ahogy minden dolgozó polgár ebben a városban. Ilyesféle közismert vélekedéseket tudok hozzátenni ehhez a kérdéshez.

Ja, meg persze hozzák rendbe az Egyetem utcát, mert amikor végiggurolok rajta kocsival, péppé rázza a gyomromat.