Nem szeretem ezt a típusú színházat. Szeretem, ha egy előadásnak jól követhető cselekménye, hangulata, tempója, bármije van, amitől önmaga. Valamilyen, amiben eltér, illetve valamilyen, amiben hasonlít más előadásokhoz. Hasonlóságot itt csak a következetesen rossz dolgokban találtam. Sejteni vélem, hogy mit akart a rendező, és éppen ez zavar. Engedje meg nekem, hogy én reagáljak mindarra, amit látok, és ne ő akarja elérni bennem mindazt, amit ő szeretne, hogy én érezzek.

A nézőtéren a székek egy pódium körül úgy voltak elhelyezve, hogy a játszók – akik egyébként bekötött szemmel mozogtak – elférjenek közöttük, esetenként alattuk is. Biztosan ötletes dolog volt a nézőket így leültetni, de a színészek közelsége – kifejező és valóban erőteljes játékuk ellenére – sem adott olyan többletet, amitől különösebben helyükön valóknak érezhettem volna őket. Ugyanilyen módon indokolatlannak tűnt számomra a lecsupaszított felsőtestek festettsége is.

Ráadásul a látottaknak – véleményem szerint – a himnuszokhoz vajmi kevés közük van. Akkor nevezzük inkább mindezt gyászdalnak, sirató éneknek vagy halotti beszédnek, mindegy, csak himnusznak ne hívjuk. Mert a himnusszal az embernek, embereknek sokféle szándéka, szándékuk lehet, csak egy nem. A himnuszt éneklő – legyen az egy közönség vagy egyetlen ember – sok mindent akar, akarhat, kivéve azt az egyet, hogy megváltoztathatatlannak – ha jobban tetszik –, megválthatatlannak mutassa be a körülöttünk lévő világot.

Márpedig az előadást látva bennem ez a vélemény alakult ki. Egy olyan világot mutattak meg nekem, amin nem lehet változtatni, amiből hiányoznak a lehetőségek, az alternatívák. Ismerjük azokat az irodalmi, zenei, színházi és filmművészeti alkotásokat, ahol az emberi kultúra áldás helyett átokként tűnik fel, az emberiség hatalmas vétkei mellett nem képesek észrevenni az élet apró kis ünnepeit. A színház misztériuma nem merülhet ki az emberi élet árnyoldalainak a megmutatásában. Különösen nem úgy, hogy mindezt a legkevesebb megbocsátással, a legminimálisabb humorral kezeli.

Humorból pedig túl sok nem jutott ebbe az előadásba. Persze a terrort, a félelmet, a szorongatottság érzetet nem lehet viccesen elmesélni, megmutatni. Nem oldja ezeket fel semmiféle dal a boldogságról, még akkor sem, ha az előadást követő zenei anyag egyébként tényleg figyelemre méltó. Érthető, hogy mindezeknek az illusztrálásához miért van szükség fény-képi elemekre, az összhatás szempontjából azonban szintén mintha funkcióját vesztettnek tűnt volna a színpad fölött elhelyezett vásznon megjelenő képek látványa. Nincs ezzel nagyobb baj, mások is éltek már vele, csak nem ad annyi többletet, ami miatt nagyon ragaszkodni kellene hozzá.

A nagyobbik színpadon és a székek között elhelyezkedő kisebb emelvényen zajló epizódok illeszkedtek egymáshoz, de azt sem éreztem volna nagyobb hibának, ha a tényleges játék, vagy a mozdulatokra épülő kifejezések sora, tárgyi jelképek helyett több színészinek nevezhető alakítást tartalmazott volna. A szereplők minimálisra szorított cselekvése és beszéde lehet, hogy sok mindent elárul arról a világról, amit meg kíván mutatni, de magát a játékot nem teszi a nézők számára élvezetesebbé.

Mindennel együtt a kísérleti szándék szép és figyelemre méltó, ám nem biztos, hogy elég egy jó előadáshoz. Azt gondolom, egyáltalán nem baj, hogy van még hova továbbfejlődni, s a kísérleti munkákból ismét születhet olyan jó előadás, mint amit már korábban láthattam az Egyetemi Színpad tagjaitól.