Szomorúan kell megállapítanom: a forradalom 50. évfordulója végül utcai harcokba és összecsapásokba torkollt. Egy néhány ezres tömeg megbénította Budapestet, a rendőrség vízágyút, könnygázt és gumilövedékeket vetett be, sokan megsérültek, a főváros polgárháborús csatatérré változott. Ennél lehangolóbb ünnepet el sem képzelhettem.

Azzal kezdődött, hogy vasárnap délután néhány államilag kitüntetett személy nem fogott kezet a miniszterelnökkel. Amit csak azért nem értek, mert ha már elfogadok egy kitüntetést, akkor vagy oda sem dugom a képem és nem megyek el átvenni, vagy pedig kezet nyújtok minden közjogi méltóságnak. Elvégre nem köztörvényes bűnözők gratulálnak nekem, hanem a demokratikusan megválasztott magyar kormány vezetői. Ennek ellenére többen kikerülték a miniszterelnök tenyerét és csak az Országgyűlés elnökével, Szili Katalinnal paroláztak, páran pedig csak meghajolva a kormány képviselői előtt, szinte sértett arccal távoztak. Őszintén szólva tragikus és nevetséges látvány volt egyszerre.

Vasárnap este aztán a köztársasági elnök szép, kerek beszédet mondott 56 állam magas rangú képviselőinek és a forradalom egykori résztvevőinek, valójában azonban az egész országnak. Azért mondom ezt, mert végül is kijelentette: csupán egyetlen 1956 létezik, azt sugallva, hogy ez az évforduló mindannyiunk közös ünnepe. Magyarán a nemzet egységét hangsúlyozta. Ehhez képest ekkora szellemi törésvonalat még nem vágott a nemzet aszfaltján a történelem. Az ok ismerős: 2002 – azaz a jobboldal trónfosztása – óta az ellenzék szerint nemzetárulók bitorolják a hatalmat. Először a pártállam puha diktatúrájának képviselője, Medgyessy Péter, most pedig a milliárdos kommunista hazug nagytőkés, Gyurcsány Ferenc. Noha mindketten demokratikus választások révén váltak miniszterelnökké, és a nemzet többsége elfogadta őket vezetőnek, ez a körülmény sokakat cseppet sem zavar, szerintük ugyanaz a rezsim töri kerékbe a polgárokat, mint ötvenhat előtt és után.

A legnagyobb problémát most is a Kossuth téri tüntetők jelentették október 23-án hajnalban. Bár ígéretet tettek a rendőrségnek, miszerint éjszaka átengedik a teret a tűzszerészek részére, akik a külföldi vendégek biztonsága érdekében szerették volna átvizsgálni a sörsátrakat is, ennek a kérésnek egy néhányszáz fős társaság nem tett eleget, ezért aztán kényszerű oszlatás következett. A rendőri intézkedés során ismét feltűntek azok a jól ismert bárgyú arcok, akik most már hosszú hetek óta úgy képzelik, az egész magyar nép nevében táboroznak a téren, és lényegében mindent megengedhetnek maguknak. Azt gondolják, a tüntetés örve alatt jogosan odapisálhatnak a Kossuth tér közepére, sisakkal a fejükön kényelmesen zsidózhatnak, sűrű trágárságok közepette elkergethetik a sajtót (kivéve hírTV), sátrat verhetnek örök időkre, letaposhatják a gyepet, és akár a végítéletig igényt tarthatnak a területre, mert hát nem akárkik ők, hanem ugyebár a Kossuth téri tüntetők. Sőt, forradalmárok. Ami mellesleg a legaljasabb történelemhamisítás az „ellenforradalom” című terminus kádári bevezetése óta.

Na, mármost ha én kempingsátrat vernék Veszprémben a Városháza előtt, a közeli bokrokat használnám klozetnak, legyúrnám a füvet, engedély nélkül sütném a hortobágyi palacsintát az arra járóknak, és egész nap üvöltve kántálnám, hogy én vagyok egy személyben a teljes magyar história, majd pedig dagadt torokkal, uszító beszédekkel követelném a polgármester bitófára juttatását, valószínűleg felszólítanának a távozásra, és minimum három pert kapnék a nyakamba. A Kossuth téri tüntetőknek azonban mindezt szabad. Legalábbis 23-án hajnalig szabad volt.

Akkorra végre kiderült, miféle figurák állomásoznak a megszerzett drága telken. A rendőrség a sátrakban több tucat vágószerszámot, késeket, fejszéket, fémgolyóbisokat, vascsöveket, gázpalackokat, robbantásra és egyéb testi sértésre alkalmas harci eszközt talált, nem beszélve szélsőséges jelképek megannyi darabjáról. Engem nem lepett meg a tárgyi felhozatal. Már régóta tudom, hogy az ún. Kossuth téri tüntetők kemény magja egy néhányszáz fős szélsőjobboldali csoport, akik ha tehetnék, az első adandó alkalommal lerohannák Romániát, hogy visszahódítsák Erdélyt, majd pedig már másnap új zsidótörvényeket vezetnének be. Nem a levegőbe beszélek: ismertem és ismerek ilyen embereket, akik büszkén hirdetik irredenta és antiszemita nézeteiket. Ők azok, akik évek óta az első sorban csápolnak Csurka nagygyűlésein, nyíltan rasszisták és nem ismernek semmilyen más demokráciát, csak ahol íjjal-tegezzel vállukon, varkocsba fogott bozonttal, muraközi vadlovak nyergéről szablyával kaszálhatják a „nemzetrontó” koponyákat. Természetesen akad hátországuk is: jó néhány munka nélkül tengődő lumpen potyaleső, akik egyéni frusztrációjuk gyógyításául hozzájuk csapódva egész nyomorúságos pályafutásuk sérelmeit panaszolják fel a téren, és örömmel falják az ingyenkaját. S ne feledjük azokat a futballhuligánokat és arctalan randalírozókat sem, akik előszeretettel bukkannak fel a tömegben. Sietve hozzáteszem: ők természetesen nem keverendők össze azokkal a mérsékelt tüntetőkkel, akik délután vagy este alkalmanként megjelentek a Kossuth téren, békésen demonstráltak, majd pedig otthonaikba visszatérve családi körben megvacsoráltak. Nem ők voltak azok, akik 23-án hajnalban államterrort emlegetve cövekeltek le a Rákóczi-szobornál.

A zászlófelvonás, a külföldi vendégek tiszteletadása és a Budapest ’56 elnevezésű Szabadság nyilatkozat elfogadása végül atrocitás nélkül lezajlott, ami nyilván a rendőri szervek hajnali közreműködésének is köszönhető. Néhányan azonban a jogos beavatkozást meglovagolva és államterrornak titulálva már délután angol nyelvű óriásplakátot lobogtattak a Corvin közben, amelyen a „red killers” kifejezés is szerepelt. Megnyugtathatom őket: ha valóban „vörös gyilkosok” ülnének a Parlamentben, ezt a feliratot még a vécépapírra sem mernék ráfirkantani odahaza szarás közben. Vagy kérdem én: netán Gyurcsány Ferenc lövetett a tömegbe 50 éve? Aki ezt sugallja, sürgősen jelentkezzen be egy elmeszanatóriumba.

Az ellenzék korábbi ígérete szerint távol tartotta magát a közös ünnepléstől, a magyar kormány pedig a rendbontástól való félelmében közönség nélkül tartotta meg koraeste ünnepi előadását a Kossuth téren. S míg Orbán Viktor az Astoriánál a magyar nép történelmi érdemeiről és a hazugságok visszatéréséről beszélt hívei előtt, illetve megelőlegezte, hogy ügydöntő népszavazást kezdeményez bizonyos kérdésekben, valamint kimondta a bűvös mondatot, miszerint már nem két párt áll egymással szemben, hanem a becsapott nép és az illegitim kormány, eközben a Deák tér környékén és a főváros több pontján néhány bandába verődött csoport ismét tört-zúzott, mindezzel alaposan tönkretéve 1956 emlékét, amely elméletileg mindannyiunk közös ünnepe.

Innentől felgyorsultak és átláthatatlanná váltak az események. Láthattunk véres fejeket, kendővel eltakart arcú agresszív huligánokat és gengsztereket, füstöt, dísztankot zsákmányolt randalírozó tömeget és rohamozó rendőröket. Nem sokkal később a Fidesz és a Hír TV már korlátlan rendőri brutalitásról, mi több, rendőri provokációról beszélt. Miközben a néhány ezres tömeg kövekkel, táblákkal, Molotov-koktélokkal és egyéb eszközökkel dobálózott, szétrombolt egy építkezést, hogy az anyagát barikádként használja, és megkéselte az egyik rendőrt – az eseményekbe néhány békés járókelő és Fidesz-gyűlésről hazafelé tartó polgár is óhatatlanul belesétált. Ezt nagyon sajnálom, de ahogy a rendőrségnek, nekem sincs jobb ötletem. Ha egy néhányszáz vagy ezer főből álló anarchista horda engedély nélkül elfoglalja Budapestet, megtámadja a rendőröket, és akadályozza embertársai szabadságát, muszáj hazakergetni őket. Ők ugyanis nem forradalmárok, hanem csak egy erőszakos csőcselék. Valójában éppen ezt jelentené a szabadság fogalma: hogy nem kell félnem a belvárosban, hátha pofán talál egy tégla. Mert a nemzet többsége, úgy kilencvenkilenc százaléka, lássuk be, mégiscsak odahaza üldögél a televízió képernyője előtt, és megrendülve figyeli a történteket, ki sem mer lépni az utcára. Az már más kérdés, hogy a rendőrség akciói gyakran bizony veszélyesek a testi épségre, és az utcán látható tömeg összetétele is rendkívül képlékeny. A szélsőjobboldali falka mellé balhéra szomjazó fiatal huligánok, önmagukat forradalmároknak képzelő üresfejű diákok, életükkel elégedetlen családapák és horthysta öregurak is becsatlakoztak, ennélfogva különösen nehéz pusztán a hangadó rendbontókat elkapva rendet vágni a fővárosban.

Egy dolog azonban biztos: a forradalom 50. évfordulójának méltó megünneplését egy agresszív utcaharcos társaság elkúrta. Az ’56-os emlékmű felavatását is kifütyülték, még szegény Kosáry Domokos beszéde alatt is fújoltak, berregtették a motorokat (miért?), a nemzetközi hírcsatornák háborús snitteket közvetítenek Magyarországról. Szerintem – ahogy a reklámszlogen mondja –, mindez nem jött volna létre, ha nincs a baloldali kormány gazdasági töketlenkedése, és Orbán hatalomért sóvárgó, radikális ellenállásra felszólító, megalomán antiparlamentarizmusa.

És hiába reménykedem, hogy egyszer s mindenkorra a jövendőt is megbűnhődtük tegnap, valószínűleg még semmi sem ért véget.