Szeretem a temetőket. Szeretem a friss avart lassan taposni, szeretek merengeni a sorok között, szeretek fölidézni ismert, és elképzelni ismeretlen arcokat, sorsokat. Szeretek történeteken fantáziálni néhány sírkőre vésett szám és név alapján. Valósággal óhajtom ilyenkor a békét és a nyugalmat. Ilyenkor különösen…

A temetőnek mindenhol misztikus varázsa van. Ide nem gyűrűzik be a szmog, a ricsaj, a stressz, a törtetés, itt minden és mindenki lelassul, elcsendesül, megnyugszik. Itt nem lehet sietni, nem lehet tolakodni, még a leghangosabbak, legbeszédesebbek szájára is valami láthatatlan ujj tapad. A múltba révedéshez, az imádkozáshoz, vagy az elmúlásról történő elmélkedéshez csend kell, hiszen ezekhez éppen a csendből meríthetünk erőt.

Amikor halottainkra emlékezünk, ezen az egy napon óhatatlanul eszünkbe jut saját elkerülhetetlen végzetünk. Ahogy megrémülünk a halállal szembeni tehetetlenségünktől, ahogy ráeszmélünk mérhetetlen emberi gyengeségünkre, mielőtt győzne rajtunk a hiábavalóság démona, éppen elhunyt szeretteink, barátaink adják meg a választ az élet értelmére: – Mi itt vagyunk, és Ti itt vagytok. Mert gondoltok ránk. Mert még mindig szerettek bennünket, pedig már egy másik világban élünk. Már csak ezért érdemes volt megszületnünk, és élnünk a Földön. Addig élünk Bennetek, amíg szeretettel gondoltok ránk, ezt a halál sem vehette el, sem tőlünk, sem Tőletek.

Ha valaki hosszan bámulja a mécses lángját, ilyenkor megérezheti milyen az, ha a lélek egy-egy pillanatra a test fölé kerekedik, elrepítve őt olyan helyekre, ahol a Béke az Úr.