Eszembe jutottak egyetemi éveim, s azok a szép, könnyű, önfeledt napok, amikor úgy tudtunk semmit-tenni, hogy nem unatkoztunk közben. Néztük a hóesést, hallgatuk a villamos sajgó vonyítását, halogattuk dolgainkat és vártunk… Mindig vártunk valamire. A hazautazásra, a visszaérkezésre, a jó előadókra, a vizsgaidőszakra, de leginkább arra, hogy valami jól sikerüljen és befejeződjön. Vég nélkül.

Mintha örökké diákok maradhatnánk. Okosak voltunk és szabadok, öltönyben reszkető rabszolgák. Szerelembe estünk, majd kimásztunk saját csapdáinkból. Nem gondoltunk a jövőnkre, sem a Himnuszra, sem a megélhetésünkre. Minden távolinak tűnt. Nem is tudtuk, hogy van jövő, amivel foglalkoznunk kéne. Kár.

Már tudom, hogy többet kellett volna tanulnom, s messze-messze elutaznom-mennem más egyetemekre, országokba, világokba… Azt biztosan tudom, hogy sem tudást, sem a becsületet el nem vehetik tőlem. Meg nem adóztathatják, nem magyarázhatják félre, át, be, meg, ki.

Csak az a kérdés: mennyit ér s mi marad belőlük itthon, Magyarországon.

Várnai László