Rasszista az, aki a saját faját, fajtársát gyűlöli. Gyűlölni persze sokféleképpen, sok mindent és sok mindenkit lehet. Mint ahogyan szeretni is. Hogy mikor, melyik indulat az erősebb bennünk, az ugyancsak sok mindentől és sok mindenkitől függ. Mindannyiunknak megvolt, megvan a magunk Feri bácsija, Rózsa nénije, akikre felnőtt korunkban sem kevésbé vegyes érzelmekkel gondolunk vissza, mint ahogyan azt gyermekként tettük. Minden bizonnyal szívesebben emlékezünk a szeretetteljes dolgokra, de mit csináljon az, akinek a szeretet teljessége helyett a teljes szeretetlenség jutott?

Feri bácsik és Rózsa nénik, akik talán többet ütöttek, mint amennyit simogattak – mégis hozzájuk tartozónak, velük egynek éreztük magunkat. Emberek, akikről nem igazán tudjuk, mi zajlott le bennük, amikor körülöttünk voltak, akkori jelenlétük azonban mégis egy életre meghatározta a mi jelenlétünket mások későbbi életében. Nem mintha nem tudnánk, hogy melyik pofont érdemeltük meg valóban, de egészen biztosan élnek még bennünk azok a sérelmek is, amiknek a kiváltó okaival már sohasem leszünk tisztában.

Mert egy ideig még szófogadóan lehajol bennünk a gyermek, megfogja a bokáját és tűri a büntetését, kapja azt okkal, avagy anélkül. Tűr, amíg teste-lelke engedi tűrni, de egy ponton túl, egy pont után már nem hajlandó tovább elviselni a megmagyarázhatatlan erőszakot és próbál tenni valamit ellene. A felnőtté válásnak, a felelősség vállalásának a pillanata az, amikor az ember megpróbálja a saját kezébe venni életének további alakítását. Hogy a tapasztalt norma milyen mértékig válik a sajátjává, és a későbbiek során ő maga milyen mértékben él vele, ez jórészt azon múlik, hogy ő maga mennyire tud azonosulni azzal.

Hajdu Szabolcs legújabb filmjének főszereplőjét részben saját testvéréről formázta meg. Az ő életéből dolgoz fel helyzeteket: hogyan nő fel a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának sikerhajhász sportolói érájában, és hogyan válik belőle az, aki. Embernek s edzőnek egyformán magyar. Tornásznak nevelik, és sem a trénere terrorja, sem szülei apátiája nem ad neki olyan mintát, amit érdemes lenne elfogadnia és követnie. Kitörési kísérleteivel önmagát sodorja veszélybe, s valahányszor azt várjuk, hogy sikerül neki valami, eredményeit képtelenek vagyunk sikerként értékelni, ha csak magát a sikertelenséget nem érezzük annak.

Hajdu Dongónak nevezi a tornász-testvért alakító főszereplőjét, és 2002-ben találkozunk vele először Kanadában. Tornászedzői munkát vállal, egy olyan mintával a háta mögött (Feri bácsi – akit kitűnően játszik Gheorghe Dinica), akiről minden elmondható, csak az nem, hogy emberséges. (Hacsak nem a kegyetlenkedést határozzuk meg a legfőbb emberi erénynek!) Dongó egy óvatlan mozdulata miatt majdnem elveszíti frissen szerzett állását. Az agyoncivilizált amerikai kontinensen megbocsájthatatlan bűn, ha bárki is a kezét emeli a rábízott nebulókra. Innentől kezdve egyetlen fiú nevelésével bízzák meg. Egy kezelhetetlennek tűnő kamaszt kell betörnie, és láthatólag nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközei, hogy bánni tudjon vele. Az erőszakról tudja, hogy az igazából sehová, vagy legalábbis romlásba vezet, s részben tehetetlenségétől hajtva, részben pedagógiai célzattal, ő maga is újra nekiáll edzeni. Amikor a rábízott fiú látja, hogy a neki kijelölt mester mire képes, rivalizálni kezd vele, és anélkül, hogy észrevenné, nekiáll maga is gyakorolni, dolgozni.

Rivalizálásuk a 2002-es debreceni tornász-világbajnokságon ér véget, aminek a képsoraiba a rendező belevágja a tizenhat éves Dongo kitörési kísérletének a képeit. Hatásos, az igazán nagy cirkuszfilmekhez hasonló képsorokkal mutatja meg a film mindkét jelenetsort. Vannak villódzó, cikázó reflektorok, izgalomtól eltorzult szülő- és bohócarcok, a jeleneteket elhalkuló zenével kísérő huszárruhás fúvósok, minden, ami a hatásos képi ábrázoláshoz kell.

A felnőtt Dongót maga a testvér, Hajdu Zoltán Miklós játssza. A gyerek Dongók is kedvesek, bájosan mozognak a halálszagú nyolcvanas években. A korabeli Debrecent látva az volt az érzésem, nem sok minden változott az elmúlt egynéhány évtizedben, legalábbis ami a panelházak, és más betonkolosszusok otthontalanságát illeti. Semmivel sem megnyugtatóbb, hogy mindezekhez képest az óceánon túli világ acélrengetegei sem nyújtanak különösebben vigasztaló látványt.

Nehéz úgy beszélni erről a filmről, hogy ne említse az ember az utolsó képsorokat. Bár egyetlen szó sem hangzik el az utolsó kockák alatt, nézőként mégis az volt az érzésem, sokkal több mindent mondanak el, mint a film első felének bármelyik hosszabb jelenete. Ez természetesen egészen biztosan abból ered, hogy valóban egy hosszabb gondolat-, hang- és képsor zárásaként jelennek meg, de ezt a véget – bár a maga módján ugyancsak tökéletesnek és tökéletesen hat – azért szívesen tudnám feledni…