December eleje van, enyhe idő, az Isten is a gázárral szemben dolgozik. Remélhetőleg a januári kikelet is szebb jövővel kecsegtet, mint az Új időknek Új dal-hada. A média továbbra is csak hasztalanul fecseg, közvetít a pokol tornácáról. Többnyie.

El is gondolkodtam: Kit érdekel, hogy hány amerikai katona halt meg aznap? Hány arabot, zsidót, palesztint irtottak ki egy nap alatt? Kit érdekel napról-napra a gyilok, a mérgezés, a szerencsétlenség és a korrupció?

Engem igazán az életük érdekelne, nem a haláluk, a jajveszékelésük vagy a kórházi ágyból közvetített mozdulatlanságuk, végső órájuk. Ez aztán a méltóság, az emberiesség! Át is kapcsolok, mindig, csak aztán már nincs hova. Az meg hát az én bajom, hogy érdekel, vajh mi is van a világban, ami szép és jó. Persze, ilyen az ember. Csodálatos. Félnie, aggódnia kell, hogy jól érezze magát.

Nincsenek mamutok, plátoni fényben táncoló barlang-árnyak. Manapság már csak terroristák csapnak le Isten átka helyett. Amerika. S közben, ha a kamera kelet felé boruló vagy tüntető muszlim tömegeket mutat, szinte észrevétlenül ugyan, de a háttérben kirajzolódik a porban, homokban, szegénységben kacagó, fülig érő szájú tucatnyi gyerek. De jó, hogy nem csak reklámokban látni boldogokat! De jó, hogy azt láthatok, amit akarok! Köszönöm Istenem, hogy meghagysz embernek, mégha robotot is készítenének belőlem! Az életemet elvehetik ugyan, de a halálomat soha. Az az enyém, s a Tied. Mennyei alku.

Várnai László