Közel fél évszázada dolgozik a szakmában. Keze munkáját dicséri ugyanennyi ideje mindenki, aki kóstolta már a felsőörsi vagy mindszentkállai borokat. Az Érsekség borászát és egyben számvevőjét kereste föl a Veszprém Index, aki munkatársunknak mesélt családi hagyományokról, miseborokról, az elmúlt időkről és azok nagyszerű szakácsnőiről.

Index: – Hogyan telik tehát egy napja a palotában?

Varga Ferenc: – Eléggé elfoglalt vagyok, és gyakran nem is vagyok fenn a palotában. Sokat kell járnom vidékre, a két szőlőbe, aztán a szüret utáni időben vannak a borfejtések, szintén mind a két helyen, utána a derítések. Valakinek persze a Várban is csak itt kellene lenni, ha a bor után érdeklődnének – velük általában telefonon egyeztetjük az időpontot. A bor szállítását is magam intézem a fővárosba, Fehérvárra az országos papi otthonban, ahol a nyugdíjas atyák mindennap kapnak egy-egy pohár bort. A palackozást is én csinálom; ha sikerül néha egy üres fél órát lecsípnem, akkor kézzel címkézgetem a palackokat, ami szintén elég időigényes munka. Nem unatkozom, de szeretem a munkám. Ha nagyon sok tennivaló jön össze, akkor a felsőörsi vincellért szoktam megkérni, főleg borfejtéseknél, pincei munkáknál, hogy segítsen be kicsit nekem.

Index: – Mi a feladata mit számvevő?

VF: – A számvevőség egy ága az érsekségnek, nemcsak a bor és a szőlő tartozik ide, hanem a sütöde, a liturgikus varroda is. A varroda országos hírű, itt készültek például az Alkotmánybíróság talárjai, azon kívül szinte kizárólag Veszprém adta a hazai püspökök miseruházatát, továbbá a kispapok, a pesti, az esztergomi és a veszprémi szeminaristák reverendáit is. Számos egyéb olyan kellék is készül itt, ami az egyházi liturgiához szükségeltetik. Az ostyaüzem is szerte az országba készít ostyát – Kiskunfélegyházától Egeren át Győrig.

Index: – Melyek a legszebb emlékei hosszú veszprémi tartózkodására visszatekintve?

VF: – A szerzetesrendek feloszlatása után sok nővért befogadott Klempa kormányzó úr. Kögl Lénárd gazdasági vezető úr alapította meg ekkor – az ötvenes évek elején – a varrodát, hogy a zárdából kikerült nővéreknek legyen elfoglaltságuk, munkájuk, és legyen hol lakniuk. Hét nővér dolgozott a varrodában, három a szintén általa alapított ostyasütőben, kettő a konyhában, néhányan pedig a mosókonyhában és az irodában. Nos, Márta nővérhez, a szakácsnőhöz fűződnek első emlékeim a palotából. Elég vékony gyerek voltam akkor, amikor idekerültem, a Csontos úr meg is mondta a Márta nővérnek, hogy ennek a gyereknek mindig három szelet kenyér jusson, ne kettő, és ha megéhezik, mindig ehessen. Nagyon szerettem a meztelen palacsintát, és folyvást ott sündörögtem körülötte, hogy még csak egyet adjon, és persze, mindig kaptam. A spájzba szabad bejárásom volt, akadt mindig zsíros kenyér, tea, reggelente tejeskávé. Nagyon jó életem volt, civil alkalmazott rajtam kívül akkor még csak a sofőr volt, s igazából a szülői házban nem éreztem olyan jól magam, mint itt.

Index: – Akkoriban még megvolt a Pajtakert és a Méhes utcai püspöki borkimérés is, ha nem tévedek.

VF: – Úgy van, lent a Méhes utcában volt a püspökség borkimérése. Tizennyolc évig mértem ott a bort, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy kis kocsma, bár csak az utcára kiadásra szólt az engedély, benti fogyasztásra nem. A Vasas pálya ott van a „Méhes” fölött, és vasárnap meccsre menet és jövet töménytelen mennyiségű szurkoló jelent meg ott. Annyi volt akkor munka, hogy alig győztük, már reggel elő kellett készíteni a három decis üvegeket, amelyekben a bort adtuk el. Itt volt a korábbi szemináriumi kert is, amely zöldséggel látta el a püspökséget; disznók híztak és baromfit tartottunk ott. A disznóölés külön élmény volt. Reggel hat óra tájban, mikor az emberek munkába indultak, kerestem néhány markos legényt, lefogtuk a disznót, majd Amanda nővér, a böllér, olyan pillanatok alatt elvágta a disznó nyakát, hogy én azóta olyan böllért nem láttam. Az állatot ott leforráztuk le és megpörzsöltük, aztán föltettük a lovaskocsira, fölhoztuk a Várba, a konyha melletti udvarra. Itt következett a másik ámulatom: Márta nővér a disznót tíz perc alatt úgy szétkapta a rendfán, hogy alig győztük becipelni a konyhára meg a sózóba a húst. A mai napig bánom, hogy nem tanultam meg Márta nővértől, hogyan főzte meg a sonkát, mert életemben olyan főtt sonkát többet nem ettem, mint amilyet ő főzött. Olyan kitűnő szakácsnővel, mint ő volt, még eggyel sem találkoztam. Abban az időben elég sok vendégeskedés volt a palotában, amikor jó ebédeket kellett főzni. Hát, a Márta nővér, az tudott.