December elején egy sepsiszentgyörgyi meghívásnak eleget téve a hét tagú Veszprém megyei csapat tagjaiként elindultunk Erdély felé. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ezt tesszük már évek óta. A mostani út sajátosságát az adta, hogy este közlekedési balesetet szenvedtünk Marosvásárhelytől nem messze, útban Sepsiszentgyörgy felé. A kamionnal történt ütközésünkből szinte semmire nem emlékszünk, mert a csapat nagy része aludt.

Senkinek nem kívánom azt az ébredést, amikor arra riadunk, hogy iszonyat módon fékezünk és csak a hatalmas tompa fémes puffanást halluk. Nagy szerencsénk volt, mert az úton haladó kocsik vezetői – látva, hogy mi fog történni – rögtön lefékeztek, így nem történt tömegszerencsétlenség. Amikor megálltunk nyitottam csak ki a szemem, megmozgattam a végtagjaimat, éreztem, hogy nincs nagy baj, mindenem mozog, hallok, látok… Ezután minden szinte filmszerűnek hatott, reflektorok világítottak az úton, emberek szaladtak le, és tépték fel az a kocsi ajtaját.

Az úton lévő románok, magyarok egy emberként kezdtek minket menteni, mentőt, tűzoltót hívtak, és a csapat pár sokkos állapotban lévő tagját teljesen önzetlenül saját kocsijukban kezdték elszállítani a kórház felé, hogy ne veszítsenek időt a mentők kiérkezéséig. A rendőrség és a mentő-tűzoltók a nem éppen egyszerű út- és a látási viszonyok ellenére hamar kiértek a helyszínre. Minden rossz balkáni sztereotípiát meghazudtolóan a mentők, tűzoltók nagyon rutinosan, szakszerűen kezdték el a mentést, nem voltak üresjáratok, kapkodás, hanem teljesen európai módon, lelkiismeretesen tették a dolgukat.

Magyarként meglepő volt, hogy rendőr, mentős és tűzoltó – aki nem beszélt magyarul –, mindenki beszélt és értett angolul. Persze nem Shakespeare műveiről kezdtünk el beszélgetni a roncs mellett, de az akkor fontos dolgokról mindenben szót értettünk. Ugyanez a pozitív benyomásom volt azokkal a magánemberekkel kapcsolatban is, akik segítettek rajtunk a balesetet követő pillanatoktól fogva, önzetlenül segédkeztek, adtak takarót, ültettek a saját kocsijukba, hogy meg ne fázzunk. Hasonlóan kellemesen csalódtam a marosvásárhelyi központi kórházban is, ahol az ápolók, orvosok közül mindenki nagyon lelkiismeretesen végezte a dolgát, és aki nem beszélt magyarul, könnyen megértette magát angolul. A román egészségügy alulfinanszírozottsága ellenére is sok fiatal segédkezett az ápolók és orvosok mellett, akik – mint megtudtam – önkéntesként járnak a kórházba dolgozni.

A helyszínen csupán egy nagyon negatív élményem volt. Szinte a mentőkkel egy időben érkezetek meg azok a médiahiénák, akik a legkegyetlenebb pillanatokban folyamatosan forgattak, és számukra a nyomorunk és a fájdalmaink csupán jól eladható hírré degradálódtak

Miután értesítettük vendéglátóinkat – a sepsiszentgyörgyi kollégákat – a balesetről, rögtön a segítségünkre siettek, és hajnali négykor már velük indulhattunk el Sepsiszentgyörgyre. A lábadozást megkönnyítendő a Kovászna megyei tanács elnöke és kollegái mindenben a segítségünkre voltak. Minden erejükkel kellemetlenségeink mérséklését kívánták elérni, nagyon figyelmes és színvonalas ellátást kaptunk, orvosok álltak a rendelkezésünkre és semmiben nem szenvedtünk hiányt. Ezt így utólag is nagyon köszönjük mindazoknak, akik mellettünk voltak és lesték minden kívánságunkat!

Az egész eseményben elgondolkodtató volt számomra, hogy egy ilyen csúnya balesetet kellett megélnünk, hogy meglássuk: a világ mégis jó, sok jó és önzetlen ember van, aki a bajban mellénk áll és önzetlenül segít. Ennek felismerése segített minket abban, hogy ne a rossz dolgokon sajnálkozzunk, hanem a nagyon is pozitív dolgokat tudjuk értékelni.

Temesvári Balázs