Az Index.Veszprém megkérdezett egy fiatal kutatót, miként vélekedik a tudomány, és azon belül a kutatók helyzetéről. Dr. Horváth Richárd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem szakán végzett, a Debreceni Egyetem Doktori Iskolája után jelenleg a Történettudományi Intézet munkatársa. Korábban dolgozott a Győri Egyházmegyei levéltárban is. Fiatal kora ellenére számos publikáció fűződik nevéhez, fontosabb kutatási területe a középkori magyarországi várak.

Index: – Hogyan lesz valakiből kutató, kutatóintézeti munkatárs?

Horváth Richárd: – Nehéz erre válaszolni. Egyfelől alapvetően alkati, érdeklődésbeli kérdésről van szó. Mindezt persze alakítja a középiskolai oktatás, a meghatározó egyetemi légkör, „hatásos” professzorok, tanárok. Úgyhogy röviden azt mondhatom, hogy mindenkinek egyedi útja vezet a kutatói léthez.

Más kérdés a kutatói munkakörbe kerülés. Nos, ennek többféle útja van. A legritkább esetben kerül valaki azonnal az egyetemi padból a kutatóintézet(ek)be, s azok is inkább az élettudományok köréből kerülnek ki. Ennél sokkalta gyakoribb, hogy a fiatal kutató megkezdi tevékenységét valamely másik tudománnyal kapcsolatos intézményben (ezek leginkább az egyetemek, levéltárak) vagy hosszabb-rövidebb időre ösztöndíjjal külföldre utazik. Ezen évek alatt lassan kialakul a szűkebb kutatási területe, illetőleg a szakma berkeiben is ismertségre tehet szert. Ezek azok a lépcsőfokok, amelyeket nem, vagy csak alig lehet megkerülni. Gyakori eset, hogy ilyen munkái során „figyelnek föl” egy-egy fiatal kutatóra, s aztán hívják meg az intézeti munkára. Jómagam is hat esztendőn át vidéken, Győrben voltam egyházi levéltáros, mielőtt kutatóintézeti munkatárs lettem.

S ide tartozik még valami. Az illető személy kutatási témájának, korszakának, területének alkalmasint illeszkednie kell az intézet kutatási feladataihoz, stratégiájához. Általánosan téves felfogás él a köztudatban, hogy a kutatóintézetekben az ott dolgozók „kiélik a hobbijukat”, ráadásul mindezt pénzért. Nos, ez egyáltalán nincs így! Konkrét tervfeladatokat hajtunk végre, hosszabb távú, ún. alapkutatásokat folytatunk jó előre, sokszor évtizedek óta meghatározott program szerint. Ezen munkák adják a kutatóintézetek feladatainak zömét.

Index: – Elégedett vagy az anyagi megbecsüléssel?

HR: – Fizetés...? Minden csak nézőpont kérdése. Ha a német kutatótársakéhoz hasonlítom a magamét, akkor nevetséges. Ha pedig a hazai viszonyokat tekintem, akkor teljesen átlagos, kiemelkedőnek egyáltalán nem nevezhető. De a tudományos előmenetel – mai – szabályozása automatikusan tartalmaz bizonyos fokú anyagi előrelépési lehetőséget is. Azaz a tudományos segédmunkatársi, munkatársi, főmunkatársi stb. elnevezések nem csupán tiszteleti címek, hanem egyben fizetési kategóriák is, amelyek, ha nem is kirívó, de, ismétlem, magyarországi viszonyok között minimálisan elegendő anyagi támogatást jelentenek. Persze a több mindig jobb…

Index: – Milyen anyagi lehetőségek vannak egy kutató előtt az alapfizetésen kívül?

HR: – Főleg különféle pályázatok. Ezek léte, avagy nemléte teljességgel esetleges, de bizonyos célfeladatok esetén (pl. könyv-kézirat leadás, nagyobb szabású kiállítási katalógusok elkészítésében való közreműködés) jelenthet némi jövedelmet is. Azonban egy dolgot le kell szögezni: valamirevaló tudományos kutató (bár, tudom, hogy elcsépelt a mondás) elsősorban nem anyagi megfontolásból dolgozik, hanem azért, mert ez az élete. Reggel-este, éjjel-nappal, szabadság idején is kutató. Olvas, gondolkodik, kutat, értékel… A pénz ebben a történetben fontos – hiszen családos emberek volnánk mi is –, de mégis csak másodlagos lehet.

Index: – Lehet-e ma tudományos karriert csinálni?

HR: – Kérdés, mit értünk karrieren, és kell-e ilyet befutni. Karrierlehetőség? Ha címhalmozásra, hatalomra, nagy pénzekre gondolunk, akkor nem létezik. Ha esetleg arra, hogy munkánk szélesebb tudományos és nem tudományos körökben elismerésre, ismertségre tesz szert, akkor persze igenlő a válasz. Mindig öröm, ha az ember a munkája hasznát, eredményét is látja. No, persze több szakmában – s a történészség is ilyen – sokszor csak hosszú idő múltán derül ki, hogy az illető kutató munkássága milyen helyet kap a téma historiográfiájában vagy a társadalom megítélésében, történelemszemléletének alakításában. Végezetül pedig kimondható, hogy – mindez a magánvéleményem – aki karrierért vagy hírnévért lesz kutató, az nem is igazi tudós...

Index: – Milyen hatással van kutatómunkád a mindennapi életre?

HR: – Ha össztársadalmi szinten nézem az egyéni munkát, akkor bizony nem sok. De talán ez a nézőpont nem is helyes. Ha az egyes kutatónál maradunk, akkor sokkal fontosabbnak érzem a kisebb közösségekben való hatást. Gondolok itt arra, hogy többször vettem részt helytörténeti monográfiák, tanulmánykötetek összeállításában, írásában. Ezek hatása a kis közösségek számára igen nagy, összetartó erejét sokszor nem is gondoljuk végig. Vagy ugyanilyen lehetőség a határokon inneni vagy túli előadásokon, szabadegyetemeken való gyakori részvétel, ahol az előadottakon túl az egyéni beszélgetések, a fölmerülő vitás kérdések megtárgyalásával lehet – talán – hatást gyakorolni. Hiszem, hogy lassú és kitartó munkával a társadalom bizonyos hányadához igenis elérhet a legfrissebb tudományos eredmény, és ott hatással is lehet.

Index: – Hogyan látod, a történettudomány eredményei milyen átfutással jelennek meg a közoktatásban, konkrétan a történelem-tanításban?

HR: – Általános korprobléma, hogy a történettudományi kutatások eredményei csak kevéssé és nagyon lassan jutnak el a szélesebb közönséghez. Ennek okai persze szerteágazók: a történész szakma bezártsága, az elektronikus média uralkodása, az olvasás háttérbe szorulása, a társadalom „szenzációéhsége”, bizonyos történeti korszakok átpolitizálódása stb., de ennek kifejtése nem e helyre kívánkozik.