Mi sem állt eddig távolabb tőlem, mint az egyszerű magyar kispolgár jajongása pénzügyi terhei felett. Ám most ellopták a pénztárcámat, és amikor visszakaptam, hiányzott belőle egyhavi keresetem több mint fele. A szomorú pedig, hogy a magyar adórendszer nevezetű állami bűnszövetkezet törvényesen nyúlt a zsebembe.

Istenuccse, én lettem volna a legutolsó, aki a megszorítások hírére egyenes kaszával rohanok a Kossuth térre. Mióta dolgozom, tehát az elmúlt tizenhat évben, szó nélkül fogadtam a sorozatos adóterheket, pénzügyi intézkedéseket, becsületesen raktam a közösbe, s az elsők között, nyilvánosan bocsátottam meg az elkúrt kormánynak. Ideje bevallani: tévedtem. Az ország nadrágszíja most már az én hasamat is piszkosul szorítja. Betelt a pohár, mert hiába dolgoztam, verítékemet az állami adómaffia zsebre rakta.

Vagyok ugyanis egy országos kereskedelmi cég alkalmazottja, középvezetői beosztásban. Egészen harmincegy éves koromig alárendelt bérrrabszolga és közalkalmazott voltam, aztán úgy bő 1 éve bekerültem a középvezetők pikszisébe, és valamelyest emelkedett is a bérem. Ez a fizetés persze még mindig csekély az igazi vezető beosztásúakhoz képest, s az élelmiszeren meg a rezsin kívül többnyire kulturális javakra költöm. Naivan azt hittem, hogy visszafizetve hiteleimet, túl az alapvető szükségleteken, mostantól könnyedén megvehetek havonta egy-egy DVD-lemezt és könyvet, netán ez évi nyaralásomat sem kell kölcsönből fedeznem. Csakhogy Magyarországon ilyesmi nem lehetséges. Hiába dolgozol, mint az állat, minél több fizetést kapsz, annál több adóterhet varrnak a nyakadba, és annál kevesebbet enged át neked az állam.

Elmúlt a december, mely hónap a mi cégünk életében kitüntetett fontosságú időszak. Ez az a harminc nap, amikor elvileg igazán keményen dolgozni érdemes. Az alapbéren túli jutalék a forgalom emelkedésével ilyenkor akár háromszorosára is emelkedhet, ami lényegében olyan, mintha két fizetést kapna az ember egyetlen hónapban. Ezért hát megfeszített, izzadságszagú, mégis örömteli és vidám a decemberi iram. Az ember mosolyogva fárad, hiszen jól tudja, januárban a bankszámláján megérdemelt jutalom várja. Ebből a kis pluszból megújítom internetes honlapomat, vásárolok néhány lemezt, s akár még egy tavaszi kirándulásra is futja. Nem olyan nagy kívánság ez.

A valóság azonban kijózanító. A megemelkedett fizetés hatására ugyanis átkerültem egy új adósávba, ahol minden terhet többszörösen mérnek. Az előny tehát, amit beosztásomnál fogva elméletileg élvezhetek, és mindaz a temérdek munka, amit karácsony előtt végeztem, s ami az átlagizzadság háromszorosa, nagyjából ugyanakkora keresetet eredményezett, mint bármelyik más hónapban. A cég természetesen korrektül fizetett, csakhogy az államférfiak belenyúltak a zsebembe és elmarkolták több mint felét a keresetemnek. Számokkal kifejezve: sikerült 100 ezer forint plusz bevételre szert tennem, ezt azonban a magyar állam hiánytalanul a saját bugyellárisába pakolta. Vagy másképp: törvényesen kiraboltak. Vaskos tapasztalat az elkövetkező évekre nézve.

Persze ha ez a befizetett összeg viszontlátható volna valahol az országban és környezetemben, talán nem is szólnék egyetlen szót sem. Csakhogy egyelőre semmi jele annak, hogy a tőlem rabolt összeg kézzelfogható szolgáltatásokban tárgyiasulna. Mármost úgy tűnik nekem, a magyar állam szerint dolgozni nem érdemes. Mintha azt mondaná: ne igyekezz, ne fáradj, ne hajszold magad. Hiszen hiába ragasztasz becsülettel többet a fizetésedhez, ez az összeg úgyis az államkasszát gyarapítja. S míg a hatalmi elit a fekete munkát szapulja, illetve tisztességes adófizető polgárokat akarna, eközben a több munkát kevesebb pénzzel jutalmazza. Tehát, ha új állás van kilátásban több fizetéssel, nem szabad megpályázni azt. Ha pedig lehetőséged van többet dolgozni jelenlegi munkahelyeden a nagyobb bér érdekében, ne tedd, hiszen úgyis elveszik azt.

Ezúton nyilvánítom hát ki, hogy ha így áll a helyzet, mostantól fogva engedetlen polgár leszek. Ha harc, hát legyen harc. Ettől a naptól kezdve szándékosan be fogom csapni a magyar államot és az adórendszert. Mindenütt, ahol csak tehetem, és ahol lehet, ahol a törvényeket kijátszani képes leszek, vissza fogom lopni azt a keresetet, amelyet az állam barátságosan elvett tőlem. Nekem ugyan ezt a törvény tiltja, miközben az állam engedéllyel rabolhat, mától fogva mégsem érdekel a demokratikus halandzsa. Megtapasztaltam végre a saját bőrömön az elkúrt gazdaságot, engem is utolért a kifosztott államkassza. S ha fizetésem az állam zsebébe került, akkor nyilván úgy gondolja, hogy Én vagyok az Állam. Akkor pedig mindegy, hol is az a pénz, ezentúl megfordítom hát a képletet – és az Állam Én leszek majd.