„Várnai Lacinak, fiatal barátomnak, biztatásul: Révfülöp, 1990. április 23.” Így dedikálta nekem a boldog emlékezetű Medvegy Antal, a sárvári gimnázium egykori igazgatója Jónás címmel kiadott írásainak kötetét. Diákkorom napfényes tavaszi délutánjait, könnyű balatoni estéit sokszor töltöttem vele életről, vallásról, irodalomról, filozófiáról elmélkedve. Azt hiszem, utódai sem orrolnak meg rám, ha az iskolai félév lezárta után egyik kis írását jogdíj nélkül közlöm:

Tanár-diák viszony

Az újságárus asszony nem fiatal, az öreg hajóskapitány pedig kortalan. Így hát udvariatlanul teszi fel a kérdéseit:
– Emlékszik? Még a húszas években mennyien jártak itt? Milyen árnyasak voltak a fák, s volt itt egy kávézó a szomszédban. Milyen tisztességesek voltak a ruhák, s köszöntünk az öregeknek…
Beszél, beszél, az asszony meg csak hallgatja. Így az öreg többnyire maga válaszol az akadémikus kérdésekre, aztán elmegy.
Délfelé, amikor szűnik a forgalom, elfogytak az újságok, visszatér. Csendesebb, elfogódottabb, mint előbb. Benyúl a belső zsebébe, s egy elsárgult, de ép levelet vesz elő.
– Olvassa el! Csak a bekezdést. Így kezdődik: Kedves Barátom!
Az asszony belenéz, nem lát rajta semmi érdekeset, s rendezi tovább a lapjait.
Az öreg azonban folytatja: – Tudja, ki írta ezt nekem? Egy volt tanárom, nagyon régen. Érettségi találkozóra hívtam. S így kezdi: „Kedves Barátom”. Ötven éve hordom magamnál.
Az öregasszony tudomásul veszi a hallottakat, s mit szóljak én is. Amit mondanék, az nem korszerű, nem illik az újszerűség körébe.
Azt a javaslatot vetném fel ugyanis, hogy nem kellene-e a tanár-diák viszony új fogalmába valamit visszahozni a régi tartalomból.

Várnai László