Elvették tőlem március 15-ét. Már nagyon régen, még akkor, amikor nagyon friss volt a demokráciánk. Pedig akkor egy rövid ideig az enyém volt. De a pártok már akkor is acsarkodtak, nem voltak hajlandók együtt ünnepelni már akkor sem. Azóta ez a helyzet még rosszabb lett. Ideológiailag mára katasztrofálisan kettészakadó országunk ott tart, hogy az ország egyik fele nem is magyar, legalábbis a másik, a nemzeti trikolórt és a zsarnokság kétszínű zászlaját együtt bőszen lobogtatók szerint.

Elvették tőlem március 15-ét. Nem most, úgy öt évvel ezelőtt, amikor a választási kampány zajlott. Akkor a jobb, amely azóta is a haza egyedüli letéteményesének tartja magát, kitalálta, hogy híveik hordják a kokárdát március idusa után is, egészen a győzelem napjáig, a választások megnyeréséig. Igen ám, de a „haza” elveszítette a választásokat, azóta még egyet. Az elmúlt öt évben egyszer nem tettem ki a kokárdát, mert hazánk talán legfontosabb szimbólumát silány pártjelvénnyé züllesztették a hőn áhított hatalom érdekében.

Elvették tőlem március 15-ét. Mert egy maroknyi militáns üvöltöző az erőszak rémével fenyeget az utcán, a jóérzésű emberek tömegeit távol tartva szabadságunk méltó megünneplésétől. Ők a törvények felett állnak, mert elállhatják az utakat, megnehezítve rengeteg ember életét. Ők a törvények fölött állnak, mert beverhetik az autók szélvédőit, ha valaki nemtetszését fejezi ki demonstrációjukért. Ők a törvények felett állnak, mert nekik szabad zsidózni, buzizni, kommunistázni a szólásszabadság mögé bújva. És ők a törvények felett állnak, mert nekik szabad hazánkat mocskolni külhonban.

Elvették tőlem március 15-ét. Mert a Parlament előtti teret kordon veszi körül, távol tartva azokat, akik hónapokig ették a gulyáslevest a téren, közben a mikrofonba gyűlöletbeszédek tömegét harsogták bele, a lámpavasakra neveket írtak fel, kiket szeretnének azokon látni. Sátraikban pedig gyűltek a fegyverek. És szimultán a jobb ugyanazon a helyen tartotta tömegdemonstrációit, amelyek retorikája nem mindig különbözött a másik színpadétól. Holnap pedig e kordonok börtönében kell felvonni a zászlót.

Hol lesz a köztársasági elnök? Mi az, hogy magánlátogatásra Erdélybe utazik? Pont egy ilyen helyzetben, amikor őrá nagyon nagy szükség lenne? Persze, csak reggel fog hiányozni a Kossuth térről, de pont a legfontosabb ceremóniától kell távol maradnia? A zászlólobogtatók most hallgatnak, de ha mondjuk, ez tíz éve történik meg, az idegenszívű lett volna a legenyhébb szó az akkori államelnökre.

Azt írja George Orwell 1984 című regényében: Mindig kell, hogy legyen kényünkre-kedvünkre kiszolgáltatott elhajló, aki üvölt a fájdalomtól, megtörik, megalázkodik, s végül tökéletes bűnbánatban önmagától kigyógyulva, önszántából a lábaink elé csúszkál. Ezt a világot készítjük mi. A vég nélküli győzelmek, az egyre újabb diadalok világát: a hatalom húrjának vég nélküli feszítését.

Attól senki nem lesz igaz magyar, ha felveszi a Bocskai-ruhát vagy az ősmagyarok fejfedőjét. Attól sem lesz senki igaz magyar, ha meghatározza, ki a magyar. És attól sem lesz senki igaz magyar, ha tizenötmillió magyar miniszterelnökének tartja magát. Nekem nincs pártom, nekem nincs vezénylőtábornokom, nekem nincs saját zászlóm, nekem nincs transzparensem, nekem nincs ellenségem. Hazám van, népem van, anyanyelvem van, és végre akarok magamnak egy nemzeti ünnepet. Adjátok vissza!!!