Az elmúlt évszázad történelme két hatalmas világégést hozott magával. Két olyan őrületet, amikor az ember kivetkőzött önmagából, érdekek feszültek érdekeknek, hazug ideológiákat gyártva. Persze ezek a világégések – a világ már csak ilyen – bizonyos területeket, országokat, földrészeket jobban sújtottak, míg voltak szerencsés népek, akik kimaradtak a közvetlen következményekből.

Mi, kedves barátaim, nem ezek közé a szerencsés országok közé tartozunk. Minket támadtak északról és délről, megszálltak keletről és nyugatról; magyar sírok jelzik sorsunkat a Don-kanyarban éppúgy, mint Szibéria fagyott földjén. Mi mindig nagyhatalmi érdekek ütközőpontjában álltunk, kiáltásunk pedig csak a legritkább esetben jutott a történelmet író erők füléig.

Ha a múlt századot egyetlen képpel kellene megfestenem, én biztos, hogy csak vörös és fekete színt használnék. Vöröset a kihullott vér és az embernyomorító kommunista rezsim mementójaként, míg feketét a gyász és a fasizmus Magyarországra vetült árnyékára emlékezve. Mindkettőből kijutott számunkra, mindkettő félelmet és halált hozott nekünk. Mikor pedig ez a két erő egymásnak veselkedett, mi megint csak közéjük kerültünk, tehetetlenül tűrve és őrlődve.

Tisztelt megemlékezők, beszédemet a két világégéssel kezdtem. Kérem, senki ne értsen félre, mikor azt mondom, az elsőnek még volt valamiféle romantikája. Ember küzdött ember oldalán, barátságok, bajtársiasságok születtek, és olyan hőstettektől volt hangos a sajtó, amit egyének vittek végre. Hazatérve pedig, békében megőszülve a veterán katonák dicsőséges rohamokról, nagy küzdelmekről beszéltek a csillogó szemű unokáknak.

A második világháborúban erre már csak kevés példát látunk. Gépek harcoltak az emberek ellen, az acél és a tűz tépte az emberi húst. A gépek pedig vakok: a lánctalpak válogatás nélkül taposnak a fölbe embert, állatot, növényt, és a bombáknak sincs szemük, romba döntenek épületet, maguk alá temetnek családokat, jövőket, álmokat.

Ahogy Európa és Magyarország, úgy Veszprém sem kerülhette el a sorsát, nem vonhatta ki magát a világ eseményeiből. Szerencsétlenségünkre nem csak katonai repülőterünk volt Jutaspusztán, ami önmagában is elég lett volna a bombák idecsalogatásához, hanem a különböző, Budapest és Székesfehérvár védelmére, felszabadítására, majd visszaszerzésére irányuló hadműveletek fontos hadtápközpontja is volt városunk.

Az első komoly, nagy támadás 1944. július 8-án érte Veszprémet. Technikai hiba vagy emberi mulasztás okozta-e, már soha nem fog kiderülni, de Jutaspusztán a légi figyelőszolgálat lefújt egy olyan légiriadót, amely pedig valós volt. A repülőtér földi személyzete megkezdte a visszavonulást az óvóhelyekről a szolgálati helyükre, mikor két amerikai bombázócsoport 66 repülőből álló B-24 Liberator típusú bombázógépe lecsapott. Összesen 7236 db repeszbombát dobtak le, amelynek következtében 62 ember azonnal meghalt, 64-en pedig súlyosan megsebesültek. A bombázás méretére jellemző, hogy még Kádártán is voltak halálos áldozatok.

Ez a tragédia, valamint az állandó veszély arra késztette a várost, hogy rendeletet adjon ki. A Veszprémi Hírlap 1944. július 30-i számában közölték, hogy aki augusztus 15-ig nem épít házában légoltalmi óvóhelyet, polgármesteri utasításra szigorúan megbüntetik. Ugyanez az újság közli, hogy októberre elkészül a Benedek-hegy alatt épülő nagy óvóhely, melynek átadása után azonnal megkezdik a Várhegy alatti óvóhely építését. A júliusi támadás után viszonylag nyugodt volt Veszprém légtere. Több légiharc is kibontakozott ugyan a város felett, és többször támadtak kisebb amerikai csatarepülőgép-egységek (ezen harcok főszereplői amerikai részről P-38 Lightning illetve P-51 Mustang, míg magyar részről Messerschmitt Me-109-es vadászgépek voltak), de ezek ritkán követeltek polgári áldozatot.

1944 végén viszont már közeledett Veszprémhez a keleti front. Az amerikai bombázók helyét átvették a szovjetek, akik már a város belterületén lévő utakat is támadták, aminek természetesen családi házak is áldozatul estek. Első ilyen nagyobb támadás 1944. december 14-én érte Veszprémet; ekkor négyen haltak meg, köztük két 14 éves gyermek.

Az időm véges, nem szeretném minden egyes bombázással untatni önöket, egyet mégis kiemelnék: 1944 karácsonyának előestéjét, december 24-ét. Ezen a napon találat érte a Károly-templomnál lévő csomópontot, az Erzsébet-sétány környékét, a Múzeum környékét és a kórházat. Ez utóbbi szülészeti osztályát el is kellett költöztetni. További találatok érték az Ács, a Kádár, a Pázmándy és a Szél utcát. Bombák robbantak a Városháza és a Korona szálló udvarán, a Színház előtt, az Angolkisasszonyok rendházának udvarán. Ezek az épületek természetesen ezentúl használhatatlanná váltak. Ez volt Veszprém karácsonya 1944-ben.

1945 elején a front egyre közelebb került városunkhoz. Február 14. és március 15. között a szovjet légi hadsereg kötelékei folyamatosan bombázták Veszprémet, mely akkor a 6. német és a 3. magyar hadsereg fontos hadtápközpontja volt. Nem is részletezném ezeket a támadásokat, a félelmeket éjszaka és nappal, a civileket sújtó égi veszedelmet.

Március 22-én a támadó szovjet csapatok – a 37. gárda lövész- és a 9. gárda harckocsi hadtestek erői – már közvetlenül a Veszprémet körkörösen övező védőállások előtt álltak, amelyet 3. német páncéloshadosztály csapatai tartottak megszállva. Ezen a napon nem történt légitámadás Veszprém ellen, másnap hajnalban viszont megindult a harc a városért. Két légitámadás érte ezúttal Veszprémet, az utolsó 10 óra 43 perckor. 14 órakor a német csapatok megkezdték a kivonulást, és Veszprém új megszállót kapott az első lépcsőben támadó szovjet 98. gárda lövészhadosztály személyében.

Kedves barátaim, megemlékezésem végén engedjenek meg nekem egy összegzést a harcokról. Az összesen 85 légitámadás során a lakóházak háromnegyede – pontosan 75,5%-a megsérült. Az akkori 2910 lakóházból mindössze 850 maradt épen és sértetlenül. Tönkrement – akkori értékelés szerint 100%-os kárt szenvedett - a vízmű, a villanytelep, 50%-os kár érte a kórházat, a Korona Szállót, a Piarista Gimnáziumot. Lebombázták a vágóhidat, a városházát, a megyeházát, a színházat, valamint a Völgyhíd kisebbik íve is beomlott. Ezek viszont csak épületek és kövek; ami az embereket illeti, a rendelkezésünkre álló adatok 565 áldozatról szólnak, valószínűleg a tényleges veszteség ennél jóval nagyobb volt.

Tisztelt megemlékezők, a zászlók félárbocon állnak. Ma több mint félezer veszprémi áldozatra gondolunk, akiknek már sose virradt fel a szabadság hajnala. De emlékezünk azokról a lelkiismeretes emberekről is, akik akár a Város, akár a Polgárvédelem, akár csak felebaráti szeretettől vezérelve megmentették a többi tízezreket. Mert a bombák ezt a várost lerombolni le tudták, ám megtörni nem. Mert a város nem a kövekben, hanem a benne lakók szívében rejtőzik. És amíg ez a kép az otthonunkról a büszke, nemes ősökhöz méltó, addig sem lánctalp, sem bomba ezt a várost megtörni nem tudja. Az itt lakók pedig bizton számíthatnak veszélyben, gondban éppúgy, mint a jelenlegi békés építkezés korában a vezetőikre, a rájuk vigyázókra – köztük a polgárvédelemre – és ami a legfontosabb: egymásra. Köszönöm a megtisztelő figyelmet!


Czaun János
Veszprém alpolgármestere