Az idei, 38. Magyar Filmszemlén az Első filmes rendezői díjat elnyerő filmet a HEMO tűzte műsorára múlt hét csütörtökön. A mozikba csak ősszel kerülő alkotás utolsó nyilvános előadására éppen Veszprémben kerülhetett sor, még ha a rendező az előzetes tervekkel ellentétben nem tudott megjelenni azon.

Intézetből kikerült fiatal felnőttekről – gyermekekről? – számos filmes alkotás készült korábban is. A „benti” és a „kinti” világ összehasonlíthatatlansága, a mainál korábban vitathatatlanul embertelenebb, de a családot, a szülőt, szülőket pótolni még ma is képtelen környezet viszonylagos szabályozottsága és következésképpen kiszámíthatósága mégis emberibbé, vagy legalább elviselhetőbbé teheti a bentlétet a hirtelen beköszöntő, végtelen és tulajdonképpen céltalan szabadságnál. (Bár, ha kicsit jobban belegondolunk, mindegyik „nem intézetis” is hasonló traumán esik át a frázisként puffogtatott nagybetűs Életbe kerüléskor. A pszichológiában ez a jelenség kapunyitási pánikként ismert.)

A történet tulajdonképpen szokványos, mondhatni sablonos. Sőt, talán éppen ezért a filmet akár dokumentarista jellegűnek is lehet tekinteni. Az intézetből kikerülő roma fiú (Orsós Lajos) még annyiból szerencsésnek is tekinthető, hogy el tud helyezkedni, és albérletet is talál. De nem érzi otthon magát a panelban, munkája sem motiválja, és emberi kapcsolatai sincsenek. Roma ismerősei hiába hívják testvérnek, nem tartozik hozzájuk sem, nem érti nyelvüket. Múltja nincsen, az intézeti dokumentumokból semmit sem tud meg családjáról, szüleiről. Egyedül emlékei vannak, halványak, de egyre meghatározóbbak. Ezeket is csak bútorozatlan lakótelepi lakása kádjában meztelen a vízbe merülve, embriópózba gömbölyödve tudja életre kelteni. Nem éri meglepetésként a nézőt, hogy a film végére a főszereplő inkább ezt választja a külvilág helyett, és végleg emlékeibe merül.

Bogdán Árpád filmje elsősorban az operatőri munkának és a film képi világának köszönheti erejét. Szinte teljességgel hiányoznak belőle a színek: a környezet szürkés-kékes árnyalatai, a nem kevés éjszakai jelenet az új élet sivárságát és talán kilátástalanságát – az alagút végi fény hiányát – próbálja képi eszközökkel megjeleníteni. A kamera mozgása olykor zavaró: hosszú, szinte festményszerű tablóképek váltakoznak gyors szuperközeli és egyben elmosódott beállításokkal. Az egyetlen stabil és tiszta kép a fürdőszoba falára applikált poszterlány arca. Ez alatt a poszter alatt merül emlékeibe a fiú, a lány egyszerre nő, húg, anya és a végzet csókja, ahogy a végső merülés előtt a rémálomban láthatjuk.

A film valóban elemi erejű. Bogdán jól bánt a sablonokkal – még ha az önéletrajzi vonatkozások miatt vélhetően ezt ő legkevésbé sem tekinti sablonoknak –, s a szokványosnak mondható, hatásvadász dráma helyett valójában egy laza szerkezetű, látomásszerű filmes lírát láthatott a közönség.

p.s.: Érdekes lett volna az előzetes tervek szerint valóban elbeszélgetni a rendezővel, de a helyettes moderátor sem vallott szégyent.

A film hivatalos weboldala: www.laokoonfilm.com/boldogujelet