Kőváry Katalin rendezőt, a Veszprémi Petőfi Színház művészeti vezetőjét a színházakat érintő megszorításokról kérdezte az Index.Veszprém, valamint arról, hogy merre tovább vezet az útjuk a vidéki színházaknak.

Index: – Mit gondol a színházakat érintő megszorító intézkedésekről, a költségcsökkentésről?

Kőváry Katalin: Amikor Jugoszláviában elkezdődtek a gazdasági bajok, akkor Tolnai Ottó – azóta már Kossuth-díjas költő – írt egy verset, aminek az volt a címe, hogy Nincs píz. Arról szól, hogy nincs píz, nincs píz, mindig csak ezt hallom, hogy nincs píz, és kellene valami pénzgyárat csinálni, hogy dőljön a pénz. Ez egy helyzet, ami ellen lehet berzenkedni, de az, hogy a színházakat népiesen szólva megnyesték: az tény. A kultúra tulajdonképpen luxus, mint azt Parti Nagy Lajos a színházi világnapi üzenetében megfogalmazta, én nem is ezt idézném, hanem Shakespeare-re hivatkoznék, a Lear királyra, mikor Lear százfős kíséretét lányai felére, negyedére, végül nullára csökkentenék. Ekkor a király így ordít fel:

„Ne szóljatok szükségről. A legalja
Koldús is, bár teng, bír fölöslegest.
Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van, nem adsz, az emberélet
Az állatéval egy értékü lesz.”

Jó lenne, ha mindenki tudná, hogy a fölösleg az, ami valójában megkülönbözteti az embert az állattól, és a színház is ilyenfajta fölösleg. Az ember igényli azt, hogy több legyen, mint a barom, és ez nem csak azt jelenti, hogy rendkívül ízletes moslékot egyen, göndörebb legyen a szőre, habosabban fürösszék, még veretesebb nyakörvet hordjon vagy esztergált patái legyenek, hanem hogy a lelkével, az agyával, az érzelemvilágával is törődjenek. Tehát a színház ilyen értelemben valamiféle érzelmi wellness.

Index: – Mit lehet ebben a helyzetben tenni, hogyan lehet továbbra is megfelelően, művészi színvonalat produkálva működtetni, fenntartani a színházakat?

KK: – A színházaktól a pénzelvonás mértéke elég durva volt, a fővárosban talán kevésbé, mint vidéken. Semmiképpen sem szabad ebben a helyzetben szomorkodni, előre kell tekinteni és előre menekülni. Lehetséges az – amit a színész-munkanélküliség elő fog segíteni –, hogy összeáll 4–5 színész, saját ruhában, baráti infrastruktúrával, és összehoznak egy „kocsiba beférő” produkciót, és megpróbálják igen alacsony áron a még talpon lévő művelődési intézményeknek eladni. Több ilyen társulat nagy konkurenciát jelenthet a hivatalos kőszínházaknak, akik nem tudnak ilyen áron elmenni.

Nyilvánvalóan meg kell nézni, hogy mi az, amit lehet nélkülözni a színházban. A színészt lehet legkevésbé, hiszen nincs értelme, hogy egy város ugyanazt a tíz színészt nézze egy évadon keresztül, még ha nagyon jók is, mert megunja. Hogyan lehet munkaköröket összevonni, a meglevőből kiállítani díszletet, jelmezt. Nagyon nagy felelősség eldönteni egy-egy produkciónál, hogy mi az, amire feltétlenül szükség van, és mi az, ami nélkül ugyanolyan jó lehet. A humán erőforrás az, amivel a színházban nem szabad spórolni. Egy jó színész vagy egy jó rendező a legnagyobb megtakarítás.

A közönségnek vannak bizonyos igényei és vannak bizonyos műfajok, amikben nem nagyon lehet spórolni – az opera, az operett és a musical például költségesek, illetve maga a zenés műfaj az. A közönség változatosságra vágyik, nem elégíti ki, ha egész évadon keresztül olyan darabokat néz, amelyekben – még ha a legmélyebb gondolatokról is cserélnek eszmét – három ember ül egy asztalnál. A nehézség az, hogy úgy kell csökkenteni a költséget, hogy a közönség ne károsodjon, a színház varázsát meg kell tartani.

Index: – Ön alapította Budapesten az immár 16 éve működő Éjszakai Színházat. Ezt az intézményt hogyan tartják fenn?

KK: – Ez tulajdonképpen hobbiszínház, hiszen senki nem az itt kapott pénzéből él. Azt szoktam mondani, hogy az Éjszakai Színház egy szakmai és emberi nézetazonosságon alapuló társulás. Veszünk egy darabot, játszóhelyünk, a Pinceszínház adottságaiból kifolyólag kamaradarabokat általában, aztán megpróbálom megszerezni rá a pénzt, majd összeszedem azokat az embereket, akiknek egy ilyen kalandhoz kedvük van. Egyszerű díszlet, egyszerű jelmezek, melyeket a színészek maguk öltenek magukra. (Ezzel ellentétben mondjuk egy nagyszínpadi produkcióknak több igénye van, ezért bizonyos költség alá nem lehet menni.) Az Éjszakai Színház tagjai: természetesen a színészek, a súgó-ügyelő, aki egy személy, és van a műszak, szintén egy fő, aki a fényt meg a hangot egyszerre kezeli, ők 16 éve azonos munkatársak. De hangsúlyozom, senki nem ebből él, ez nem egy házasság, hanem alkalmi kapcsolat. Mindenki örömmel jön dolgozni, hiszen olyanokkal játszhatnak együtt, akikkel addig soha, és persze jó darabokban, melyek közül többet a veszprémi közönség is láthatott már az idei évadban, például Vesztett éden, A pénzeszsák, Kaland.

Index: – A vidéki színházak előtt milyen jövő áll?

KK: – Minden vidéki város és színház helyzete más, de mindenkinek előre kell menekülni, és minőséget kell nyújtani, amire az emberek odaadják a pénzt. Ugyanis a költségcsökkentés másik oldala, hogy a bevételt kell növelni. Ez nyilvánvalóan valamifajta kommercializálódást jelent, de mindenképpen jó cél a színvonal emelése. Van egy olyan pont, amikor az ember azt mondja, hogy onnan tovább már nem lehet folytatni a színházcsinálást. Most elég közel állunk ehhez a ponthoz. Ebben a helyzetben mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy mi az, amit még ki tud dobni a léghajóból, és mi az, amit már nem hajlandó és így – jó esetben – együtt érnek földet.