Én igazán nem is tudom. Vártam a győzelmet. Olyan jó lett volna valami nagyszabású, világraszóló eseményt rendezni! Horvát legényekkel összekacsintani a tengerparton, hogy igen, van közünk egymáshoz, mi magyarok is emberek vagyunk, lélegző, érző szívű felebarátok.

Nem csak a mi hibánk, hogy nem vagyunk szlávok, hogy beékelődtünk a Kárpát-medencébe, és ha már itt vagyunk, élni is szeretnénk. Úgy, ahogy tudunk persze, ügyeskedve, okosan, gyámoltalanul és becsületesen, talán. Igenis jó magyarnak lenni, szeretni a horvátokat, magyar anyanyelven beszélni és tudni, érteni más nyelveket is. Jó dolog kis népként akarni valami nagyot! Szerintem a pályázatunkat komoly emberek, sok-sok munkával végezték. Rosszul sem sikerülhetett megfelelő szellemi potenciál és pénzügyi támogatás mellett. Senki sem szavazott ránk. Ciki. Nem nekünk. Nem voltak túl méltányosak velünk. Nem túl szuper emberek. Belenyugvó, humánus tekintet nem illetheti őket.

Kicsik vagyunk, a horvátokkal együtt is. Horvátország a délszláv konfliktus idején is kicsinek bizonyult, hát persze, hogy akkor is csak magukra számíthattak. Segítség, együttérzés, méltányosság most sem lehet. Pedig a pályázatok erről is szólnak…

Veszítettünk. Nem ez baj. Hanem ahogy vesztessé tettek. Úgy látom, honunk kicsi, hogy feltűnő és nyertes legyen a nagybani gazdasági, politikai, kulturális események piacán. Marad az egyéni küzdés, mert abban viszont nagyok vagyunk. Okosak, tehetségesek, szorgalmasak. Egyéni küzdelmekben sokszor nyertesek… Fel a fejjel! Hajrá Magyarország helyett, hajrá magyar! A politikai világbajnokságot rendezze meg más, a focit pedig mi is élvezni fogjuk!

Várnai