Párás, eső utáni reggel, vakító ragyogás. Fél hét van. Ennél gyönyörűbben nem is kezdődhet a nap. Isteni színjáték. Az ember agya tele napi kétségekkel, elmaradásokkal, körülötte pedig a mennyország. Serkentő illatok, festői színek, a természet művészete.

Igen, kezdődik a nap. A fel nem tett kérdéseké, az elnyelt válaszoké. A bizonytalanságé, a szegénységé. Tegnap a kislányom anyák napi és évzáró ünnepségén voltam. Kiscsoportos. Ártatlanul gyönyörű volt az egész. A dalaik, a mozdulataik, a körtáncaik, a mosolyaik, az izgalmuk. Készültek, tanultak rá, és öntudatlan szeretettel vontak lelkük virágszirmai köré.

Ki mutat majd példát nekik, ha nem leszünk ott, mi szülők és gondos nevelők? És mi magunk tudjuk-e, hogy mi a helyes és a jó? Milyen felnőttek lesznek belőlük? Ki becsüli meg az óvónőt jobban, mint az öltönyös, milliárdos, nyelvforgató média-szereplőket? Mikor fog a figyelem oda és arra irányulni, ahova és amerre lényeges, fontos. Mikor figyelünk életünk lényegére, ami boldoggá tehet?

Alapjában véve őszinte kérdések manapság nem tétetnek fel. Mert nem az a lényeg, hogy én mit akarok, hanem, hogy mit akartatnak velem.

Mennyivel többet ér egy szabad ovis, akit még nem rontottunk el, nem forgattunk ki igaz, emberi, természetes világából! Ez örök probléma marad. Úgy döntöttem, infantilis maradok, ha tetszik dedós. A játék szerelmese.

Várnai L