Ezekben a tudatzavaros időkben, ha más téren nincs is egyetértés, abban mindenesetre jóleső konszenzus mutatkozik, hogy a veszprémi vegyeskar városunk egyik legszimpatikusabb jelensége. Vasárnap este, a Gizella-napok zárásaként és az ötven éves jubileum betetőzéséül ünnepi műsorral köszöntötték közönségüket.

Aki nem tősgyökeres veszprémi, s magam is ebbe az állatfajba tartozom, talán nem értheti, mit jelent a vegyeskar ötven éve. Ám, még ha fogalmunk sincs e fél évszázadnyi munkáról és sikerről, a vasárnap esti koncert egy távolról jött vadidegen számára is pontosan illusztrálta a művészeti társulat szerepét Veszprémben. Az alig két órás előadás ugyanis – hiába próbálnék körmönfontabb kifejezéseket keresgélni – egyszerűen felemelő és szép volt. Persze ez a két szó mit sem jelentene, és igazolhatna akár egy csapnivaló hangversenyt is, ha a muzsika színvonala kételyeket ébresztett volna füleinkben. Na, de hát pofonegyszerű, már-már kényelmes a hallgató helyzete: hiszen a zene ugyanolyan jó volt, akár a jubileumi műsor tartalma és szerkezete. Egyfelől tehát voltak az alkalomhoz méltó, sem nem túl érzelgős, sem nem túl szürke megemlékező beszédek, amelyekben röviden minden érdemleges információ elhangzott a kórus ötven évéről, jöttek a virágcsokrok és az ajándékok, koronaként a hatalmas tortával, másfelől pedig a jeles művészi teljesítményt is közvetlenül megtapasztalhattuk.

A műsort bevezető Bárdos-féle karhimnusz – a Veszprémi Jelhang – remek alapot adott a folytatáshoz, Kocsár, Kodály, Liszt és Orbán György művei pedig a kórus szinte minden hangárnyalatát felvillantották. Ezután a férfi és a női kar külön-külön énekelt, a lányok-asszonyok Bartók remek Eladó lányával, a férfiak pedig Bárdos talpalávaló Huszártáncával bizonyítottak. Végül aztán Kodály két remekműve, a Mátrai képek és a Kállai kettős zárta a programot, utóbbi az alapító karnagy, a mindenki által lelkesen ünnepelt Zámbó István tanár úr vezényletével.

A Mendelssohn kamarazenekar izgalmas kíséretet nyújtott Bartók és Kodály vokális műveihez, s leszámítva egy apró botlást, a Csermák gyermekkórus tagjai is ügyesen énekeltek. Engem mégis leginkább a jelenlegi karnagy, Erdélyi Ágnes szenvedélyes vezénylete fogott meg, amely lepipálta a legkedveltebb nemzetközi sztárdirigenseket is. Ritkán látni ilyen rokonszenvesen lázas megszállottságot, amely alapos szakmai tudással párosul, s kedves gesztusaival harmonikus egyensúlyt képes teremteni egy zenei együttesben.

Egyetlen bosszantó hatásról számolhatok be csak. Az előadást egy kisgyermek gyakori visítása olykor megzavarta, és jómagam alig értem, a baba szülei miért nem tudták megoldani, hogy egy ekkora horderejű rendezvényen ilyesmi ne történhessen meg. Elvégre tudomásom szerint nem szokás csecsemővel hangversenyre járni, vagy ha mégis, a csend alapvető feltétel. Ezt az apró kellemetlenséget leszámítva viszont kifogástalan estén vehettünk részt, s ennél többet valóban nehéz is mondani. Aki ott volt, bizonyára érezte, hogy most nem csupán egy zenei rendezvényre váltott jegyet, hanem a dicsőséges veszprémi kórusélet apoteózisának tanúja, ahol végül a vegyeskar régi és új tagjai mellett a közönségből is csatlakoztak egy dalra. S nem utolsó sorban: a befejező darab szerzőjéül jobbat nem is választhattak volna, hiszen minden nagy esemény csak akkor nyeri el végső értelmét, ha Mozart is jelen van.