A tarhonya nem mai gyerek: már egy XVI. századi, kézzel írott szakácskönyvben is megemlítik. Eredetéről természetesen megoszlanak a vélemények, egyesek oszmán-török eredetűnek tartják, mások a perzsa „tarkhane” (ami egy savanyú tejjel készült darás leveske) megfelelőjének. A délszlávok „tarana” néven futtatnak egy hasonló ételféleséget… Én tőled tanultam meg tarhonyát főzni, drága Lajosom.

„Száz vidám jelenet, vagy
kilencvenkilenc, harminchárom...
Mindegy. Már a gyurka kacag.
Fordul a tánc is, számos
az ablak, hol magát meglátja
a színen a táj. Fátyolos hangján
az angyali nóra rebeg valamit.
a kati hadar. Pletykás bácskai
asszonyok mondják és mondják,
és nem sejtik, hogy már itt a
zivatar. És fordul a tánc, és nyílik
az ablak, és fut a havon, a havon
fut, a havon, a havon fut és fut a
szán. Meleg a bunda, és várnak
rám valahol, míg zárul az ablak,
és a nándor, a drága, a szegény,
a nándor ott lóg a földbe vert
szögre akasztva, lóg az égbe bele.
Hát mi milyen félrevert szögön
lógunk itt, kérdelek téged, milyen
félrevert szögön lógunk itt, édes
lajosom”

(Ladányi István: Triptichon - Soltis Lajos emlékére – részlet)

Kevés ember volt olyan hatással az életemre, mint ő. Barátom, apám helyett apám, tanárom, kollégám, mesterem, inasom. Lajosom. Kifagytunk, mint kutyaszar a hóbú. Te elmentél, mint cipőmből a meleg…

Így csináltuk együtt – anno – a paraszttarhonyát:

Az acélbográcsot tükörfényesre tisztítom homokos kukoricacsutkával, s te kiöblíted. Egy oldal jóféle húsos szalonnát lebőrözöl, s felkockázol, egy kilónyi makói verest felkarikázol. Tüzet rakok – szelídet – felakasztod a bográcsot a bánatod mellé, és leereszted a szalonna zsírját. Mikoron megpirult, kiszeded, s megpirítod a hagymát. Őt is kiszeded. Beleszórsz 10 bögre tarhonyát – jófélét, házit –, megpirítom ügyesen, rázogatva, kevergetve, pörgetve a bográcsot, majd felöntöm 20 bögre vízzel. Finoman sózod, szalonnától függően, és a szelíd tűzön készre főzöd. Majd belekeverem a szalonnát, s pirított hagymát… S eszik a társulat.