A játékosként százhúszszor volt válogatott. Olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes. Életének több mint felét szeretett sportága élvonalában, vagy ha úgy tetszik, a tűzvonalban töltötte: nehezen fékezhető balszélsőként, majd játékosedzőként, később az olasz Siracusa, Celje, Zágráb, hét éve pedig a Veszprém irányítójaként… Beszélgetés Zdravko Zovko-val, aki az interjút inkább többéves ismeretségünk és horvát nyelvismeretem, mint kézilabda-szakértelmem miatt vállalta… Félek, ez ki is fog derülni.

Index: – Valami készül Zágrábban…

Zdravko Zovko: – Egy jó csapat van kialakulóban. Tudod, mindig a pénz határoz meg mindent, pénz nélkül esélytelen vagy. Úgy tűnik, sikerült komoly szponzort szerezniük, a Croatia Osiguranje a legjelentősebb – és legtehetősebb – biztosító az országban. Dzomba visszatér, Lazarov innen Veszprémből megy oda, és ott is van egy-két jó játékos… Jó csapat lesz.

Index: – Mi a különbség a régi jugoszláv és a magyar kézilabda iskola között?

ZZ: – A pálya ugyanolyan, ugyanannyi játékos játszik… A különbség ott van, hogy a jugoszláv iskola egy másik védekezés-fajtára szerveződik, ez a 3-2-1-es felállás, amiből egy egész másmilyen támadási taktika következik, mint az általánosan megszokott magyar védekezésből. A munkamódszerekben is vannak leheletnyi különbségek, de ezek nem hiszem, hogy szerepet játszanának. A felállásban van különbség. Délebben sokkal agresszívabb a védelem. Ebből következik a több ellentámadás, és az improvizatívabb és szabadabb játékmodor a támadásban. Európa más országaiban – így Magyarországon – is a 6-0-ás és az 5-1-es felállás a megszokott. Más különbséget nem látok.

Index: – Milyen eredményt érne el ma egy össz-Jugoszláv válogatott?

ZZ: – Erről igazán felesleges beszélni a mai politikai helyzetben… Bár nincs kizárva, hogy a távolabbi jövőben újból lehet valami komolyabb együttműködés, talán az EU-n belül, de ez valóban nagyon messze van…

Tény, hogy az ex-államok külön-külön is a kézilabda fellegvárai, említsük csak meg Horvátországot, Szerbiát, Montenegrót, sőt Macedóniát is idesorolhatjuk: mindannyian a világ legjobb kézilabdacsapatai közé tartoznak. Ez is bizonyítja, hogy ez a sport a régi Jugoszlávia területén igen populáris és sikeres volt, nagyon jó edzésmódszerekkel.
De ha azt vesszük, hogy a közelmúltban Horvátország mindenkit végigvert, akkor nem tudom, lehet-e még ezt fokozni. Tehát, hogy válaszoljak, az a válogatott is csak azt tudná elérni, amit a horvát válogatott…

Index: – Mit vinne magával szívesen Veszprémből?

ZZ: – Először is ezt a nyugalmat, ami nagyon fog hiányozni Zágrábban. Szükségem lesz egy kis időre, hogy megszokjam, hogy bizonyos esetekben négy órára van szüksége az embernek, hogy városon belül eljusson az egyik helyről a másikra… Veszprém kisváros, most itt ülünk a város központjában, körülöttünk minden zöld, és énekelnek a madarak… Ezek a nagy dolgok, kérem. Zágrábban ez nem lesz, csak betontenger.

Másodszor magammal vinném a város kézilabda iránt érzett szeretetét. Ez a város a kézilabdáért él. Ilyet nem tapasztalni sehol. A klub, az ott dolgozók, a szurkolók, mindenki. Ilyen szeretetet nem tapasztaltam még soha. Ha tehetném, ezt vinném magammal…

Index: – Mik a tervei?

ZZ: – Nincsenek terveim. Kézilabdával fogok továbbra is foglalkozni. Ötvenévesen az ember ne kezdjen el improvizálni, hogy milyen foglalkozást űzzön… Nem hiszem, hogy olyan okos lennék, hogy belevágjak valami másba. Az egész életem a sportról szólt, a családom ezt elfogadta, bármilyen nehéz is elfogadni azt, hogy hétvégi apa voltam, és ez már így is marad. Nem is olyan régen a feleségem megmutatta azt a képeslapgyűjteményt, amit az évek során küldtem neki. Nem is tudtam, hogy gyűjtötte. De nagyon pontos lenyomata annak, hogy mennyit voltam otthon…

Mindegy, hova megyek, mindegy hogy gyerekeket edzek, serdülőket vagy a világválogatottat: mindenképen edző leszek. De most – egyelőre – vár Krk, a tenger és a család…


ui.: Zovko leszerződött a koprivnicai Vegeta Podravka női kézilabdacsapathoz. Tehát a találgatásnak, hogy vajon meddig bírja a „pihenést”, véget vethetünk.