A Csillebérci Úttörőtáborról manapság vajon kinek jutnak eszébe azok a nyarak, telek, tavaszok és őszök, amiket anno annyian ott töltöttünk? Tudom, sokkal rondább és kegyetlenebb igazságokat vágunk nap mint nap egymás fejéhez e két szó hallatán annál, mint amiket mondhatnánk, mint amiket gondolunk velük kapcsolatban.

Azonban, ha a szitokszavakon túl észrevesszük mindazokat a dolgokat is, melyek ahhoz a helyhez kötnek bennünket, akkor néhányunknak talán nemcsak napjaink pénzügyi panamái, hanem életünk más, ezeknél sokkal de sokkal fontosabb, és sokkal de sokkal meghatározóbb élményei is eszünkbe juthatnak.

Pattanásos úttörőkként, a testvéri Bulgáriából érkező cserediákpajtásokkal zseblámpáink szemkápráztató fényénél éjszakákon át bújtuk egy titokzatos kelet-német szerzőnő, Clara Zetkin könyveit. Különösen annak a könyvének a fejezeteit faltuk hihetetlen mohósággal, ami egy a mi táborunkéhoz hasonló környezetben játszódott valahol a Krímben, és kubai lányok meg Ázsiából érkező fiúk találkozásaival és ismerkedéseivel voltak kapcsolatosak. A mongol fiúk, hogyan tanították meg a kubai lányokat kecskeszemet enni, s cserébe a kubai lányok hogyan tanították meg őket röplabdázni és mozgalmi dalokat énekelni.

Képtelenek voltunk betelni ezekkel a történetekkel. Bátrabb pillanatainkban mindannyian látni véltünk magunk előtt egy-egy ukrán, orosz, belorusz vagy tadzsik úttörőlányt, ahogyan hatalmas masnikkal összekötött gyönyörű szép hosszú hajaikat lobogtatják előttünk, és népeink és nemzeteink nagy egymásra találását igyekszünk még felejthetetlenebbé, minden másnál és minden másokénál fontosabbá, és örökérvényűbbé tenni. Pont úgy, ahogyan azt Clara Zetkin-nél olvastuk. Éppen úgy, mint ahogyan azok az ázsiai srácok mozgalmiztak a karibi luvnyákkal, s éppen úgy, ahogyan ezek a karibi lányok hajigálhatták lasztiaikkal a mongol pajtásokat.

Aztán az egyik reggeli tornánál egy ilyen laszti engem is telibetrafált. Olejka Bramav-nak hívták a hajítóját, s naná, hogy a hosszú haja, a haja alól áradó illata, s az a gyögyörű szép széles szalagja okozta a vesztemet. Próbáltam hasonló dolgokra visszaemlékezni Clara Zetkin-nél, de reggeli tornáról, masnis hajú ukrán úttörőlányokról egyetlen története sem jutott eszembe. A társaimnak persze elújságoltam a nagy hírt, hogy egy ukrán úttörőlánnyal éjszaka kiszökünk a táboron kívülre, amiről ők persze azt gondolták, hogy csak a rengeteg Zetkin-mű olvasása mondatja velem ezeket a dolgokat.

Tulajdonképpen az ő szemfülességük, rátermettségük és óvatosságuk mentett meg attól, hogy nem vesztem oda ezen az estén. Csak arra emlékszem, hogy ijedt arcú bolgár és magyar úttörő-fiúk világítanak zseblámpáikkal a képembe, s én félájultan heverek egy vastag rózsaszín szalaggal a kezemen a tábor kerítéséhez kötve. Hogy mi történt vagy mi sem, elképzelni sem tudom. A testem tele volt kék-zöld foltokkal, különböző harapás-, karmolás- és égésnyomokkal. Olejkát másnap egyikőnk sem látta a táborban, s többen közülünk esküdtek rá, hogy előtte sem volt ott.

Valamelyik nap az egyik csatornán egy hírműsort néztem a tévében, amikor egy szomszédos ország valamelyik minisztériumának egy figyelemre méltó államtitkár-asszonya nyilatkozott. A hajában hosszú, vastag rózsaszín szalag volt. A látottak hatására izgatottan felhívtam egy Magyarországon élő bolgár barátomat, hogy azonnal kapcsolja be a tévét, mire félelmetes röhögés volt a válasz a vonal túlsó végéről. Miután persze jól kiröhögte mindannyiónkat, feltette a nagy kérdést, hogy mikor olvastam utoljára Clara Zetkin-t?