Mindenkinek volt valami első. Első csók, első könyv, első nap az iskolában, első UV, első szavazás, első papírsárkány-hajtogatás, első korty sör, első liter bor, első nő, avagy férfi (vagy mindkettő), első cikk, első munkahely, első hazugság, első tanítónéni, első love… Az Index-elsők új sorozatunkban szerkesztőségünk tagja vallanak első élményeikről. (Természetesen várjuk a veszprem.szerk@index.hu címre vállalkozó kedvű olvasóink írásait is ebben a témában.)

A legtöbb, az enyémhez hasonló történetben természetesen szándékosságról egyáltalán nem szabad beszélni. Az egész inkább egyfajta kedvességből, gyakorlatilag egyfajta udvarlási gesztusból született. Hogy az embernek mennyire résen kell lennie mindenféle helyzetekben, ezt ma már tudom. Mint ahogyan tudom azt is, hogy bármennyire is szeretném, hogy bizonyos dolgok ne történjenek meg újra, mások pedig végre valahára essenek már meg legalább egyszer, először, mindig történhet valami, ami szándékom és akaratom ellenére befolyásolhatja a dolgaimat.

Így történt ez akkor is, amikor e fent nevezett történetbe csöppentem. Szívügyeim szeretett városunk határain túlra sodortak, s egy olyan lánnyal sikerült megismerkednem éppen, aki embertársainál nagyobb figyelmet és érdeklődést tanúsított az állatvilág egy másik faja iránt. A kutyatartásban lelte meg örömeinek azt a részét, amit más körülmények között az emberek egymás iránt élnek meg. Már e miatt a szokása miatt is természetesen körültekintőbbnek kellett volna lennem, de próbálta volna bárki is megmagyarázni, hogy miféle veszélyeket rejt ez a helyzet, azt hiszem, hogy egyetlen szavát sem lettem volna képes megfogadni, egyetlen óvó gesztusát sem tudtam volna megtartani.

Mint ahogyan nem is tettem. Sem a másét, sem pedig a magamét. Adva volt egy helyzet, amiből számomra egyértelműen és világosan kitetszett, hogy ha már így van ez a dolog ezzel a lánnyal, akkor, ha figyelmes vagyok az ebbel szemben, akkor vele szemben is csak figyelemmel lehetek. Egy kutyát persze etetni kell, s mi sem természetesebb annál, hogy évezredes tapasztalatunknál és hagyományainknál fogva a legtöbb esetben ezt egyéb fajtársaink vázrendszerének a felhasználásával tesszük. Persze az sem véletlen, hogy ezek a nálunk lényegesen szerencsétlenebb sorsú lények termetükkel a miénknél is jóval reménytelenebb helyzetben vannak, azonban, hogy mindezek ellenére, a csirkecsont, mint olyan, mégis a táplálkozási piramis csúcsát jelentse, ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni.

Márpedig így történt. Persze mindehhez az is kellett, hogy a szerencsétlen eb jó sokat befaljon e derék szárnyasok földi maradványaiból, lehetőség szerint még fiatal is legyen, érzékeny és mindenek előtt igazán vékonybéllel rendelkezzen, és a közelében legyen legalább egy oktondi, a kutyatartásban egyébként a lehető legnagyobb mértékben járatlan ember. Hogy mindketten hibát követtünk el, azt abból kezdtük sejteni, hogy a desszertre már rá se nézett szegény kutyus, s az addigi torna-mutatványainak a jelentős részét is a talajon való fetrengésben fejtette ki. Aztán később elmaradtak az utcáról apró kis zacskókban összegyűjthető adományok, más dolgokról nem is beszélve.

Hogy ezek után milyen éjszakának néztünk elébe, azt inkább a kutyára való tekintettel nem részletezném. Reggel persze állatkórház, infúzió, injekció, magyarázkodás, megbánás, szánalom és megkönnyebbülés. Hogy túlélte, hogy még egy vegetáriánus kutyával több a világon, s a szárnyasból innentől kezdve csak a madártejet lesz hajlandó elfogadni, de azt is csak akkor, ha nem valami csillogó tekintetű, lelkes állatbarát próbálja róla meggyőzni, hogy igazából az mennyire finom, mennyire jó lehet neki.

A történtek után a dolgok emberi része is azt hiszem, hogy könnyen kitalálható. Állatból csak annyit engedek közel magamhoz, ami egy rántott szelet vagy egy kisebbfajta húskészítmény képében mozdulatlanul hever a tányéromon. Az állatkereskedéseket kerülöm, s napjaim legnagyobb részét egy „Kutyatartók kerüljetek!” feliratú póló viselésével töltöm. Egyik barátom, mielőtt egy nemrégen történt külföldi útjára indult volna, megkérdezte tőlem, hogy etetném-e a teknősét, amíg ő távol lesz, aztán hogy, hogysem, valahogyan mégsem rám bízta ezt a dolgot.