Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Nemrégiben kiadtak egy több mint húsz részes DVD-sorozatot, amely hiánypótló célzattal klasszikusnak tekintett magyar filmeket tett digitálisan hozzáférhetővé. Szép munka, kifogástalan minőség, helyes irány, éppen csak a válogatást tartom esetlegesnek. Persze, minden válogatás esetleges, kimaradnak nagy művek, bekerülnek felejthető közepesek. Meglehet, talán készült valamilyen felmérés arra vonatkozólag, hogy a nagyközönség minek örülne leginkább, így érthető, miért jött ki A legényanya vagy A tizedes meg a többiek, bár ilyen alapon mondjuk Bacsó Péter: A tanú című filmje állna az első helyen. Nem is ezzel a sorozattal van baj, hiszen üdvözlendő vállalkozás, amit a Fantasy Film elkezdett. Sokkal inkább az a probléma, hogy néhány magyar film továbbra is beszerezhetetlen.

Ha megkérdik tőlem, melyik a kedvenc magyar filmem, általában zavart némaság fogadja, amikor bejelentem, hogy számomra Jeles András korszakos remekműve, A kis Valentino áll minden egyéb honi mozgókép felett. Noha Jeles nem is számít klasszikus értelemben vett rendezőnek, mindig a műnemek, műfajok határain vizsgálódott, kísérletezett. Rendszertelenül jelentkezett játékfilmekkel, s mellettük készített árnybábjátékot a József és testvéreiből, de legutóbb például jegyzetregényt írt, Füzetek címmel. 1983-as Álombrigád című betiltott műve is kultavantgárd darab, gátlástalanul szétszedi a hagyományos filmnyelvet. Ám már korán, első munkája a csúcsra repítette, keze alatt ércnél maradandóbb mű született. A kis Valentino 1979-ben készült, azokban az években, amikor a Budapesti Iskola dokujáték-filmesei finom kis csapásokat mértek a Moszkvától függő magyar kultúrpolitikára és az alig létező, sok esetben államilag meghamisított szociológiára. A politikai rendszer éppen ezért nem szerette ezt az alkotói műhelyt, mert a magyar valóság olyan elemeit emelték be filmjeikbe, amelyek merészen ellentmondtak a szocialista jólét propagált álvalóságának. Jeles András is így tett.

A kis Valentino hőse egy huszonéves fiatalember, akit főnöke azzal a feladattal bíz meg, hogy a postán fizessen be egy jelentős mennyiségű pénzösszeget. Ő azonban megtartja magának a bankjegyeket, dolgozni sem megy, inkább fogja magát és egyetlen nap alatt elveri az egészet, késő este pedig feladja magát a rendőrségen. Mindeközben azonban a hős egy olyan világot láttat puszta jelenlétével, amely nem csupán közép-európai sivárságával, de egyetemesen is a leglesújtóbb látlelet, egyben pedig az individuális lét legszebb ábrázolása. Nem véletlen, hogy a film egy Goethe-idézettel indul: „Semmi sincs több egyetlen napnál.” A fiú ennek megfelelően, zsebében az eltulajdonított pénzzel a nap során taxival céltalanul átszeli Budapestet, beteg édesanyjának süteményt vesz, megebédel egy luxusétteremben, leautózik haverjával a Balatonra, akit végül még egy olcsó kurvával is megvendégel. Végül egykedvű léptekkel és kifejezéstelen arccal besétál a rendőrségre.

Jeles filmjének anyaga többrétű. Egyrészt fekete-fehér, karcos szalag, dokumentarista képekkel, reális szituációkkal, váratlan, meglepő vizuális fogásokkal, valóságosnak ható felejthetetlen figurákkal. Ilyen emlékezetes szereplő a beteg anya, a gégemikrofonos fuvaros munkatárs, a méltatlankodó taxisofőr, a debil haver, a két romlott lelkű szocialista elitértelmiségi, a megkefélhető részeg asszony vagy a kókler játékgépes srác. A főhős is valóságosnak tűnő személy, végletesen lemondó, letargikus és szenvtelen tekintete azonban egy kívülálló pillantásával ruházza fel. Talán csak egyetlen jelenetben észlelhetünk rajta érzéseket, amikor reszketve, libabőrösen, magányosan és pucéran belegázol a Balatonba. Ez a film csúcspontja is egyben. Azt a pillanatot ragadja meg tökéletesen, amikor az ember már minden társadalmi gátlástól, kötöttségtől megszabadult. Van azonban a filmben néhány elidegenítő effektus is, amelyek igyekeznek megnehezíteni a kényelmes befogadást és azt a célt szolgálják, hogy elemeljék a történetet a romantikus átszellemítéstől.

Jeles filmje mellesleg a gulyáskommunizmus legadekvátabb darabja, s akik igazi képet akarnak kapni a korról, ebben a filmben mindent megtalálnak. Ugyanakkor mégsem csupán kőkemény korszak- és miliőfilm, hanem univerzális remekmű, sőt, megkockáztatom, a lázadó szellemű beatirodalmi hullám vérrokona, mondjuk a Zabhegyező kádármagyar mozgóképes változata, és voltaképpen a szabadság eleven himnusza. A rendező tizennégy évvel később egyébként csaknem megismételte ezt a bravúrt Senkiföldje című alkotásával, amely szerintem máig a legjobb filmes feldolgozása a magyarországi zsidódeportálásnak.

S ha már Budapesti Iskola, végül jöjjön a legnagyobb mester, Tarr Béla. A Sátántangó című műve elméletileg ismert darab, de tudni kell, hogy eltekintve kétszeri televíziós sugárzásától és néhány mozivetítéstől, évek óta fellelhetetlen. Pedig ha valami, akkor ez igazán dupla DVD-re érdemes film. Mert persze éppen az a baj vele, hogy nem túl közönségbarát: több mint 7 órás anyag. Krasznahorkai László szövegét egy az egyben, mondatról mondatra fordították át celluloidra, mert ezt a formát tartották a legmegfelelőbbnek. Az évezredes síkföldi trauma, az emberi kiszolgáltatottság és pusztulás időtlen rémálommá komponált víziója ezekkel a lassú kocsizásokkal, hosszú snittekkel ábrázolható csak. Az esztétikai koncepció végül igazolta a szerzőpárost, nemzetközileg ismert, úgymond világirodalmi rangú filmet készítettek, csak éppen arra nem gondoltak, hogy ezzel komoly feladatot adnak a közönségnek és a tunya, semmiféle kockázatot nem vállaló magyar filmforgalmazásnak. Ennek ellenére, biztos vagyok abban, hogy a maroknyi rajongó örömmel rohanna az áruházakba, hogy megvásárolhassa az ezredvég korszakalkotó remekművét. Vajon mikor vehetjük kézbe a Magyar filmek DVD-sorozatában?

Novics János
novicsjanos@gmail.com