Az egész ott kezdődött, hogy egyszer csak odajött hozzám a Tarczy Pisti, és azt mondta, hogy 2007 a párbeszéd éve, és hogy a Porga Gyula beszélni akar a fiatalokkal a város kulturális életéről, jövőjéről, miegymás. Meg hogy lesz valami kerekasztal beszélgetés, aztán elmehetnék. Gondoltam, oké, szuper, na végre valami!

Aztán elmentem. Voltunk is – négyen. A fiatalok. A harmincas listáról, ahol találtam még öt ismerőst, négynek tudtam a számát, hármat fel is hívtam, a negyedikről hallottam, hogy nyaral. Egy visszahívott, dolgozik. A többiek…

Szóval négyen voltunk, Falusi Benjamin, Kovács Márton, Kovács Tamás és én. Ebből a Tamást ismerem, aztán semmi. Aztán kiderült: egy enteriőrös, egy animációs, egy színházas és jómagam, ez a felhozatal. Ja, meg az alpolgármester, az asszisztense, a marketinges, a Jokesz, a Napló, a Veszprém Tv, meg még valaki. Ciki. Fiatalok? Hol voltak a nevek? Hol voltak az arcok, akiket annyian ismernek? Szabadság? Vizsgaidőszak? Kifogás? Érdektelenség? Politika? Unalom? Mi? Jellemző. Ez az, ami igazán jellemző. A jelenlét hiánya. Részemről már itt nem volt miről beszélni…

De Gyuszi bácsi rögtön letegeződött, egy asztalhoz ültetett minket, mikrofont kikapcsolta, aztán megkért, hogy mondjuk el a véleményünket. Benjamin és Márton veszprémiek, de Pesten tanulnak, Tamás pécsi, most itt dolgozik és tanul, én meg almádi, csak a meló meg az index köt Veszprémhez. Vélemény persze volt, nem is hülyeség, lényegét tekintve az érdektelenségnél lyukadtunk ki mindig. Mi, akik csak néha szagolgatjuk a Bakony segglyukának szelét. Varga Robi bácsi lelkesen jegyzetelt, kíváncsi leszek a holnapi cikkre a Naplóban. Veszprém tv forgatott, mintha esemény lett volna. Én meg nem igazán értettem, mi a túrót keresek ott. Aztán egyre jobban éreztem magamat, annak ellenére, hogy fél veszprémi sem vagyok.

Holott égett a pofám, hogy ha egy sikeres kezdeményezésről beszélünk, akkor a Muraknál kötünk ki, aki Jokesz szerint negyven és a halál között van, de az egyik legtökösebb fiatal még mindig. A többi tökös fiatal is harmincon túli. Kivéve azt a tizenkét éves fiút, akiről a Porga beszélt. Aki beállított hozzá, elpanaszolta, hogy agyára megy a sok mami reggel a buszon, mert szerintük hangosak és tolakodósak a diákok. Gyűjtött aláírást, és kérte, hogy történjen valami. Aztán történt. Minden második helyijáratra diákkal lehet csak felszállni. Ennyi. Megoldotta. Tizenkét évesen.

De hol vagyunk mi? Hol vannak a nyamvadt huszonévesek? Ennyire kényelmesek lennénk? Ennyire elég a tv meg a pláza meg a kóla meg a ropi? Vagy minden rendben van? Minden jó így? Elég a program, a szórakozás, a buli? Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve? Miért nem lehet eljönni egy ilyen kezdeményezésre? Vagy csak én vagyok annyira naiv, hogy gondoltam, adok egy esélyt a dolognak?

Lehet, hogy ezért nem jut semmire ez a nyamvadt ország. Mert a generációnkban mindenkinek csak előítéletei meg igényei vannak, erre meg arra. De azt senki nem tudja, mit AKAR. Úgy igazán, zsigerből. Mi az, ami szerinte jó, amit véghezvisz, megvalósít, tűzön, vízen keresztül. Ami nem biztos, hogy tetszik az önkormányzatnak, nem biztos, hogy majd tetszik a népnek, nem biztos, hogy tényleg jó, de kell. Mert akarjuk. Akarunk VALAMIT.

Ahogy Jokeszünk kérdezte: Akkor mi motivál titeket? A pénz meg a baszás?

Jó kérdés… De azt hiszem nem akarom tudni a választ…