A Kabóca Bábszínház Piroska és a farkasa csatlakozik ahhoz az immár hagyománynak nevezhető gyakorlathoz, mely a klasszikus történetek – és azokon belül a klasszikus mesék – újraírásával operál. Egy-két számomra hajmeresztő élményen már túl vagyok, többek közt egy témába vágó filmremek (vagy inkább csak remake), a Pirosszka című animáció által. A Kabóca előadása azonban nem esett az öncélú jófejkedés hibájába, és már bánom is, hogy e kettőt egy lapon emlegetem.

Azért azt mégsem állom meg, hogy az újraírók alapötleteit ne vessem össze egymással. A veszprémi bábváltozatban Piroska egy gördeszkás csajszi, a filmben pedig erdei biciklisfutár. A Grimméknél még szende kislányból mindkét író öntudatos kamaszlányt csinál, aki cserfes és vagány. A filmben Pirosszka lelkében a szülői elvárások ellen saját vágyai harcolnak, azaz a leányzó az önmegvalósítás nehéz útját járja. A Kabóca Piroskája – talán néhány évvel fiatalabb lévén computer-animált testvérkéjénél – a barátkozás nehézségeivel szembesül.

Egyik sem kis probléma. Az eredeti Grimm-mese a „fogadjunk szót az anyukánknak” – némileg egyszerűbb – tanulságával bír. A történetet igencsak fel kell dúsítani szereplőkkel és eseményekkel, ha taglalni akarjuk az említett bonyolult élethelyzeteket. Ez az újraírt műnek is jót tesz, mivel egy színházi vagy filmes feldolgozáshoz talán az eredeti történet vékonyka volna.

A film, amiről remélem, több szót nem ejtek, mert még az emléke is fáj, egy bűnügyi akciófilm és a Vihar kapujában című Kuroszawa-film összekeverésével oldja meg a helyzetet. A Kabóca Bábszínház viszont környezetbarát megoldást választ: néhány plusz erdei állatot von be a történetbe, és dalokban bontja ki a farkas és a lány jellemét. A film (jaj, már megint!) inkább a felnőtteket szórakoztatja, akik a kulturális utalások hálójában lubickolnak (hogy egy emberes képzavarral tegyem méltóvá írásomat a filmhez). A bábelőadás viszont egy gyermekekhez közeli világot rajzol elénk, ahol anyu sokat dolgozik, de azért szereti Piroskát, ahol a vadászt, anyu főnökét, Jánosnak hívják, és a nagyi biztos nem snowboardozik, mint a filmben, hanem – teszem azt – horgol.

A Piroskával történtek tehát a bábszínházban a mai gyereknek ismerős környezetben játszódnak, és mégis mentesek mindenféle jófejkedő extremitástól. Ez már persze nem a Grimmek erdeje, ami sötét, félelmetes és ismeretlen veszélyeket rejt. A veszprémi Piroskában az erdő egy kedves hely, ahol fura állatok laknak, és ahol a lányoknak egyáltalán nincs mitől félniük benne, hacsak egy farkas be nem teszi oda a lábát. Piroska pedig nem is fél egyáltalán. Még az interperszonális kapcsolatok nehézségeitől sem, pedig nem ártana óvatosabbnak lennie: a farkas könnyedén kelepcébe csalja hízelgésével, viszont szegény lánynak az ártalmatlan csigával, rókával meg békával – bárhogy erőlködik is – nem sikerül összebarátkoznia.

A történet végigvezeti Piroskát az erdőn, ahol sikertelenül keresi lelki társait, míg végül a farkas második fogásként elfogyasztja egy izgalmasan koreografált, üldözéses ágyjelenet után. A sztori végével azonban nemcsak a farkas nem volt megelégedve, hanem én sem. Az átejtett Piroska az ordas gyomrában valószínűleg nem a múlt hibáin gondolkodott, ezért a mese végén sem billent helyre a világ. A leginkább kidomborított probléma a barátság kérdése nem talált megoldásra. Bár a tanulságot kicsit szájbarágósan a nagymama és az anya is megfogalmazza, nem tapasztaljuk, hogy Piroska a végén kevésbé lenne hebehurgya, mint az elején. De hát más kárán tanul az okos! A néző majd ügyesebben barátkozik, és akkor nem csak az anyukája fog vele szóba állni, mint a történet befejezésében a piros sapkás leányzóval. Ha a pozitív szereplő nem is lelte meg, amit keresett, a farkas a mesei igazságszolgáltatásnak megfelelően megkapta a magáét egy átnevelő agykontroll segítségével.

A történetnek tehát – annak ellenére, hogy a jóízlés határain belül és jó humorral viccel a mesével – vannak hibái. Viszont a bábok – különösen a gördeszkás Piroska, az anya, a Csiga és a Farkas – igen beszédes és izgalmas figurák, nyilván köszönhetően az őket mozgató Szegedi Nórának, Kovács Tamásnak és Fige Tamásnak is. A munka, amit a paraván mögött végeznek a tucatnyi bábbal és a furmányos, mozgó paravánnal hárman, nem lehet kis erőfeszítés. Mégis könnyedének tűnik játékuk. A karakterek elkülönülnek, sőt mindegyik saját szexepillel bír.

Kuthy Ágnes rendezésében a négyablakos, forgó díszlet, a bábok, a bábszínészek és – nem utolsósorban – Kis Sándor jól eltalált zenéje erősen és pontosan teremtik meg a helyzeteket. A szobájában dolgozó anyát úgy, ahogy van, elhiszem, a Farkas dalai és megjelenései teljesen bevonnak a mese világába, a finálé pedig egyszerűen zseniális a csukódó és nyitódó ablakokban fel-felbukkanó szereplőkkel és az itt-ott-dallal. A jelenetek legtöbbje a színházi pillanatok legjavából való.