Woody Allen pályáját a Bűnök és vétkek (1989) után az alkotói elbizonytalanodás és a humor viszonylagos hiánya jellemzi. Míg a Férjek és feleségek ismét a Bergman-drámák iránti vonzalmáról árulkodik, ekkoriban készül el az életmű kakukktojása is – az Árnyak és köd a maga fekete-fehér, kafkai absztrakciójával radikálisan mellőzi a klasszikussá vált, közismert struktúrát.

Noha röviddel ezután visszatér eredeti stílusához, sem a kritika, sem a közönség egykori kegyeit nem képes maradéktalanul elnyerni. Valószínűleg a média reflektorába került magánéleti válságai is közrejátszanak ebben, ám népszerűségének csökkenésével egyidejűleg sokak szerint művészete is hanyatlásnak indul. Kétségtelen, hogy a régi sikerekhez mérhető remekművek már nem kerültek ki munkaasztaláról, ám az utóbbi tíz évben is figyelemre méltó alkotásokkal bővítette repertoárját. A kilencvenes évek második felében tematikailag is tovább építkezve több ízben az alkotáslélektan problematikájáról készített filmeket. Az új korszak legjobb darabjai a Nagy Mű születésének esélyeit vizsgálják. A Lövések a Broadwayn író hőse egy primitív gengszter dramaturgiai őstehetségének segítségével döbben rá, hogy az alkotáshoz nem elegendő a szakma ismerete, ahhoz valami megfoghatatlan szikra is szükséges, amelyet megtanulni nem, legfeljebb ellopni lehet.

A Deconstructing Harry (Agyament Harry) , amely a posztmodern irodalomtudomány terminusára rájátszva fikció és valóság, író és teremtett hőseinek témáját járja körül, talán az alkotó lélek egyik legszebb filmes apoteózisa. Allen valójában saját múltjának szereplőivel és azok megformálásával folytat elkeseredett küzdelmet, míg végül fiktív alakjai dolgozószobájába özönlenek, s íróasztala köré gyűlve megköszönik a szerzőtől kapott életet. Mindez akár magánéleti konfliktusaira adott válaszának is tekinthető: a valóság csupán alapanyag, a művész kizárólag saját fantáziája univerzumának tartozik elszámolással. Ennél is tovább megy a Sweet and lowdown (A világ második legjobb gitárosa) , ahol egy kissé bárdolatlan, zűrös életű zenész (Sean Penn) próbálja példaképét túlszárnyalva a világ legjobb gitárjátékát produkálni. A cselekmény persze szimbolikus töltetű: valójában egy idealista művész erőfeszítéseit látjuk, amint a tökéletes alkotást szeretné létrehozni, ám ez szükségképpen kudarcra ítélt törekvés, hiszen az ember csupán a platóni idea földi lenyomatát képes úgy-ahogy megteremteni. Allen másik nagy témájához egy számára addig ismeretlen műfajt választott. Vállalkozásának bravúros eredménye az Everyone says I love you (A Varázsige I love you) , mely újrateremtve s egyben forradalmasítva a musical hagyományait, lenyűgöző tablóba foglalja a szerelem szinte valamennyi dimenzióját, s közben számtalan tanulsággal is szolgál. Ezekből talán a legfontosabb, hogy a tökéletes partner sohasem egyenlő azzal az emberrel, aki saját személyiségünk pontos mása, hiszen így épp az egymás közti különbségekben rejlő izgalmas feszültség vész el.

Mivel Allen történeteinek jelentős része a filmszakma berkeiből meríti témáját, nem marad el az álomgyár bírálata sem: a Celebrity (Sztárral szemben) a hollywoodi szórakoztatóipar teljes kiüresedéséről szól. A főhős itt is egy – ezúttal Kenneth Branagh által megszemélyesített – Allen-alteregó, aki belesodródik a sztárvilág mechanizmusába, ettől remélve karrierje és boldogsága kiteljesedését. Ez a világ azonban pokoli útvesztőnek bizonyul, ahol egy önmagát kereső szuverén lény képtelen megvalósítani vágyait. Bár idővel ismét az íráshoz fordul, végül egyetlen példányban létező kézirata megsemmisül, kapcsolatai felbomlanak, s társtalanul egy premiervetítésen csupán azzal a tapasztalattal lesz gazdagabb, melyet a vásznon megjelenő, az égre kondenzcsíkkal rótt HELP felirat sugall: a show-business értéktelen és hamis világában vergődő korrupt sztárok és média-rabszolgák néma segélykiáltását regisztrálja.

Bár tagadhatatlan, hogy Allen olykor közepes vígjátékokra is pazarolja erejét, s a Small time cooks (Süti, nem süti) vagy a Jade skorpió átka tehetségéhez képest visszaesésnek látszik, még ezekben a haknikban is képes árnyalni örök témáit. Az új évezred egyelőre vegyes tendenciákat mutat. A Hollywood ending (HollyWoody történet) mindössze egyetlen, közhelyes kabarétréfára emlékeztető lapos ötletmagra épül, és a sztorihoz járuló erőtlen humor sem a rendező legjobb formájáról tudósít. Úgy tűnhet, a New York-i zseni megöregedett, ám szerencsére legutóbb is képesnek bizonyult a megújulásra.

Az Anything else (bárgyú magyar módra Csak az a szex) ifjú főszereplője már egy új kor generációjának tagja, akihez maga a rendező intézi tanácsait. David Dobel figurájában Allen megalkotja önmaga paródiáját, egy letűnőben lévő szellem bukdácsolását a mai New York utcáin. Míg a film végén fiatal pártfogoltja megkezdi karrierjét, eltöprengve különc mentora intelmein és életbölcsességein, addig Woody, aki nem hajlandó megalkudni a globális társadalom gépezetével, végül eltűnik, hogy a Yukon jegén örökre kivonuljon e világból. Az Anything else felfogható Allen végrendeletének is, amennyiben saját személyiségét anakronisztikusnak találja és száműzi az ezredforduló társadalmából.

Allen legjobb ezredforduló utáni filmje egyértelműen a Match point (a tényleg irgalmatlanul gyenge Melinda&Melindáról most ne essék szó), amely megint a bűn témáját boncolgatja, ám itt szokatlan formában jelenik meg: szinte teljesen humortalanul. Szándékoltan angol film, angol környezetben, amely számos klasszikus (persze nem feltétlenül angol) irodalmi allúziót használ fel. S ha már bűn, a másik irodalmi vonal Dosztojevszkij közismert klasszikusa, amelyet a főhős a film elején szorgalmasan elemezget, mígnem végül maga is átélheti a raszkolnyikovi krízishelyzetet. A Match point eme kultúrötvözeten túl angol miliőfilm, sorsbölcselet és bűnfilozófia, ráadásul még kőkemény thriller is, vagy talán inkább krimi, ami viszont egy hirtelen fordulattal a nézőt a film második felében alaposan meglepheti. Allen ebben a filmjében sűrű thrillert és szenvedélyes drámát kevert az ínyenceknek. Előképe a pálya csúcsa, a ’89-es Bűnök és vétkek, ahol az egyik hős körülbelül hasonló cselekmény részese, s a történet lényegében ugyanazzal a konklúzióval zárul: a bűntudat feloldható, Porfirij detektív és Fjodor Mihajlovics pedig a posztmodern alkalmazkodás szellemével szemben elbukott.

A Scoop (Füles) sajnos ismét visszalépés, viharosan gyorsan összetákolt színpadi tréfa, amely a Jade skorpió világához áll közel, de annál jóval gyengébb és súlytalan történettel. Mintha csak azért született volna meg, hogy a mester újra Scarlett Johanssonnal forgathasson, s valóban: egy riportban a mester mindezt cinikusan be is vallja. Ám ha másért nem, néhány beköpés kedvéért ez a film is emlékezetes marad, ezúttal a következő tetszett a legjobban: „Sohasem fogyok egyetlen kilót sem, mert a szorongás rám aerobicként hat.”

S persze bolygónk és a celluloid forog tovább, ha nem is azon a röppályán, amelyen Allen szeretné, ezért biztosak lehetünk abban, hogy míg képes a kamera elé és mögé állni, utolsó leheletéig ontja majd szövegeit, toldja meg újabb – hol jobb, hol gyengébb – darabokkal rendkívül szórakoztató, véresen komoly emberi komédiáját.