Valaha éjszaka jártunk, át a kerítésen, aztán meztelenül rohantunk a vízbe. Volt, hogy napokig lent aludtunk az ábrahámi strandon, bűvöltük a csajokat és a csillagokat. Aztán már csak egy-egy nagy úszás és tollasozás kedvéért, kocsival, kerülve a tömeget. Ma meg koradélután megyek, matraccal, úszógumival, pokróccal – feleséggel és két gyerekkel.

A kelet-európai értelmiségi lét sokszor bosszantó spórolásra (és minimállétre) kényszeríti az embert, ám néha rendkívül előnyös. Például a strandra járás esetében. A családi költségvetés nem bírná ki, hogy a nyár folyamán egész napokra ruccanjunk le a vízhez (belépő, jégkrém, lángos, fagyi, narancslé…), így aztán délután zúgunk le Veszprémről Kápiba. Azért oda, mert ott féláron lehet bemenni 4 után, ráadásul a parkoló is ingyen van (fontos érv ez is), és a család mindkét felnőtt tagját odakötik a gyerekkori élmények.

Kisgyerekkel a strandra járni nagy élmény. A kisgyereknek. Ő hintázik, mászik, csúszik, homokozik, dagonyázik, jégkémet fal, pancsol a vízben stb. A szülő pedig ezalatt mindig ott van mellette. Nem megy úszni (esetleg csak egyenként, de akkor is lelkiismeret-furdalása van, hogy a párja ott szív kint a kisvízben a két kölyökkel, amelyik közül az egyik még járni is csak most tanul, a másiknak meg még nincs semmi veszélyérzete), nem megy sörözni, nem tud tollasozni, mert a gyerek mindig elkéri az ütőt, nem tud eldőlni egy percre sem – ellenben nézheti a szétcsúszott hájas-löttyedt anyukák seggét a homokozóban. Esetleg gondolkozhat azon, hogy a homokban órákat csücsülő anyukáknak mi lehet a fürdőrucijukban. Elárulom, homok.

Az állandó stressz mellett az riaszt a strandolástól, hogy rendkívül randák az emberek. A zárásra általában valóságos hányinger fog el, a zsírok, hájak, szottyadt bőrök látványától (a hányingert lehetne csökkenteni egy kis bevitt alkohollal, de az előbb említettem, hogy nyugodt sörözésről szó sem lehet), és azon gondolkodom, hogy vajon hova járhatnak a fiatal csajok fürdeni. Persze, ha ott lennének sem érnék semmit, mert a kisvizes pancsoláshoz is le kell vennem a szemüvegemet, így leginkább feleségem beszámolóira támaszkodhatnék, ha úgy nagyjából meglátok egy csinos csajt, de ettől inkább eltekintek.

Tehát a délután négytől estig tartó pancsolás nagyjából így zajlik, megtoldva azzal a valóságdarabbal, hogy nem csak a mi gyerekeink vannak a víznek a partján, a vízben, a homokozóban, a csúszdán, a mászókán, a hintán, hanem úgy nyüzsögnek a kiskölykök, mint eső előtt a hangyák. És mindegyik a másik játékával akar játszani. És akkor felülni a hintára, amikor rajta ülnek, akkor használni a csúszdát, mikor más csúszik stb. Tehát nem elég saját gyerekünkkel megvívni az aktuális harcokat, a maradék 116-ra is figyelni kell, mikor ugrik az egyik az enyémnek, mikor szórja tele a szemét homokkal, mikor löki le a hintáról.

Nagy néha felüdülést jelent, ha másik családdal együtt megyünk strandra. Ilyenkor a férfiak szép lassan átadják a kotlós-szerepet az asszonyoknak, és végre „elbújhatnak” a sörpadokon. És stírölhetik a csajokat – szemüvegben, és beszélgethetnek a régi szép időkről; amikor még nőtlenül, csak csajozni meg sörözni jöttek, aztán amikor már menyasszonnyal és utána fiatal, csinos feleséggel, aki után megfordultak a haverok, és végül most meg már kevésbé áramvonalas anyukával, aki bent ül a homokozóban a gyerekkel.

Az elmondottak alapján a gyermekes strandolás egyfajta rémálom. Nagyjából igen. A szülőknek. Mégis miért éri meg hétről-hétre lemenni, és átélni ezt a tortúrát? Talán a – hazafelé a kocsi hátsó ülésén elszenderedő – gyermekek arcán fel-felbukkanó mosoly miatt.