A Makine-szerelem 1996-ban kezdődött, amikor kézbe foghattam az orosz-francia író Goncourt-díjas negyedik regényét, A francia hagyatékot. Azóta az orosz emigráns író egyik kedvencem lett, és rendkívül örülök, hogy nem csak nekem, hiszen sorra jelennek meg újabb és újabb kötetei. A Várakozás 2005 végén jött ki az Ab Ovonál, s bár azóta napvilágot látott már a Lehet-e még szeretni Franciaországot? is, az időbeli sorrendiség miatt lássuk először a Várakozást.

Makine élete az emigrációból (és a kelet-európai létből) fakadóan nem mentes komoly kihívásoktól és kudarcoktól, ám „nyugati” írói pályafutása sikertörténet lett. A bölcsészdoktor filozófus 1987-ben kért menedékjogot Franciaországban, és igyekezett „betörni” a francia irodalmi porondra. Ám ez nehezen ment, ugyanis nem oroszul, hanem franciául írt, s ezt a franciák nem vették jó néven. Makine még azzal is trükközött, hogy első regényét oroszból fordított francia szövegnek tüntette fel – pedig már azt is új hazája nyelvén írta. A jég A francia hagyatékkal tört meg (Goncourt-díj, a diákok Goncourt-díja és Médicis-díj), és innen egyelőre nincs megállás a sikertörténetben (Életmű Díj a Monacói Nagyhercegség Pierre Herceg Alapítványtól, illetve Lanterna Magica-díj a Várakozásért).

Hogy minek köszönhető Makine diadalútja? Talán sajátos hangnemének, a kelet-európai világlátásnak (ami még mindig unicum a nyugatiaknak), és az ebből fakadó couleur local-nak (helyi színezet). Az író eddig egyetlen könyvében sem tagadta meg származását, a kötetek témái mindig kapcsolódtak a szovjet „valósághoz”. Miért az idézőjel? Mert Makine úgy ír, hogy eldönthetetlen, valós eseményt dolgoz-e fel, avagy csupán fikcionál. És ez a játék mindig bejön.

Sajátos emellett a már az előbb is említett hangnem. Közérthetően és plasztikusan jellemezve olyan, mintha az orosz tajga egy nyírfaerdejében álló izba verandáján ülne, és csöndesen, teát (esetleg vodkát) iszogatva mesélne nekünk, miközben a háttérből a régi kakukkos óra ketyegését és a nyírlevelek között matató szél zizegését hallani. Néha az elbeszélésbe kemény, szikár szavak, kifejezések, gondolatok is vegyülnek, de az egész történet meseszerűen könnyű lebegését ezek nem változtatják meg.

A Várakozás hangneme is ilyen. Elbújunk az íróval Szibériába, ahol éppoly lassan mozdul az élet, mint amilyen komótosan formálódik a regény, melyben az idősíkok váltakozásával, az emlékek fel-felbukkanásával megbonthatatlan szerkezetet épít Makine.

A téma egyszerű: egy fiatal leningrádi értelmiségi a világ, a kommunizmus és a saját mocskától besokallva elvonul egy tajgában található faluba, ahol megismerkedik egy középkorú asszonnyal, aki még mindig várja haza a „Nagy Háborúban” elveszett férjét. Hogy a találkozás szerelemmé érik-e, és hogy ezzel párhuzamosan a testi gyönyör is köti-e majd az E/1-es főszereplőt az asszonyhoz; az egyik fontos kérdése a műnek, tehát nem árulom el. Csak annyit, hogy Makine természetesen megcsavarja a történetet, s egyfajta krimi-szerű izgalmat sikerül a regény végére csempésznie.

És még mi fontos ebben a műben? Az, hogy Makine mindig kapcsol. Nem tud elszakadni valós jelenétől, a nyugat-európai sikeres író szerepétől, akiben természetesen rengeteg kétség él. A múlttal és a jelennel kapcsolatban. Az elnyomással és a „szabadsággal”, a „Kreml Állatkerttel”, a keleti ellenzékiséggel és a kapitalizmussal kapcsolatban. Valószínűleg a téma egyszerűsége és a rendkívül széles gondolatiság is eredményezi, hogy a Várakozás igazi remekmű, amely festett szavainak és plasztikus képi világának köszönhetően 2005-ben a legjobban megfilmesíthető regény díját is elnyerte Franciaországban.