Régebben mindig gyanakvással és kissé irigykedve figyelgettem azokat az ínyenceket, akik minőségi borokat keresgélve borkóstolásra jártak, családi pincészetekbe zarándokoltak el és több ezer forintot is képesek voltak áldozni egy-egy kiválónak mondott palackra. Úgy hittem, a borok iránti mániákus rajongás csupán a sznobizmus egyik típusa, s olyan tehetős nagypolgárok vagy posztmodern arisztokraták privilégiuma, akik a drága borok megvételével is jelezni kívánják társadalmi státuszukat.

Egészen addig gondolkodtam így, mígnem egy napon arra ébredtem, hogy egy ideje magam is jó borokra szomjazom. Mert bár nyilván sokan akadnak, akik csak rongyrázásból vásárolnak drága nektárokat, idővel felfedeztem, hogy bor és bor között valóban óriási különbségek húzódnak. Talán valamiféle szellemi és érzéki fejlődés lehet a kulcsa annak, hogy az ember harminc felett rákanyarodik az emberiség legősibb italának útjára, s már nem elégszik meg az olcsó, híg asztali vinkóval, hanem felfedezi az ízes és igényes borcsodákat. A napokban zajló Balatonfüredi Borhetek pedig még inkább elmélyítette vonzalmamat. Bár magam a balatoni pincészetek számához képest keveslem a Tagore-sétány felhozatalát, azt el kell ismernem: remek pincék képviseltetik magukat kiváló italokkal. Igaz, a kiemelkedő minőségű magyar bor drága. Vagy, ahogy a neves szakértők mondanák: az ár és az érték nem feltétlenül korrelál egymással. A magyar bor évtizedes hányattatásaival és fokozatos önmagára találásával számos tanulmány és értekezés foglalkozott már, de a szakkönyvek közt is üdítő kiadvány a Borbarát magazin kötetsorozata, amely immár másodszor 49 magyar borbirtok leírását tartalmazza.

Mint tavaly, a szerkesztők most is hét tematikus fejezetre osztották fel a kötetet. Az első, Szabadok című rész olyan vincellérekről szól, akiket sem anyagi, sem más egyéb körülmény nem gátol folyadékaik megalkotásában. Noha ez a szabadság mindig törékeny marad, hiszen sohasem lehet tudni, egy rossz évjárat vagy valamilyen előre nem látható körülmény miatt ez a kiváltságos állapot akár el is illanhat. Érdekes módon a kötet a csopaki Jásdi Pincét is ide sorolja. A kilencvenes években szőlősgazdává érett Jásdi István és Mária mostanra igazi kézműves borászokká váltak, s újra stílust adtak a csopaki borvidéknek. A Kopogtatók új, alig pár éve működő pincészetekről számol be, némi jövőképpel. Itt is találunk balatoni borokat, mégpedig a badacsonyi Laposa Pincészet és a csopaki Tamás Pince képviseletében. A Laposa pincészet különlegessége, hogy egyszerre négy hegyen termelik úgynevezett „bazaltborukat”, amely évről évre újabb fajtákkal gazdagodik. A Tamás pince pedig a kötet szerint igazi hagyományőrző örömborászat.

A Rejtőzködők azokat a mestereket veszi sorra, akik ritkán, vagy éppen soha nem lépnek ki az országos borporondra és szinte csak kedvtelésből, a család és szűkebb környezetük részére töltik meg hordóikat. Van itt révkomáromi illetőségű gazda, aki szlovák és magyar nyelven egyaránt címkézi borait, aztán egy másik felvidéki pince, a kürti Melecsky-Sütő páros, de feltűnik többek közt egy veresegyházi fiatalember is. A Nagy is lehet szép című rész olyan gigantikus pincészeteket mutat be, amelyek évenkénti palackszáma több százezer, ám ez a nagy mennyiség mégsem megy a minőség rovására, sőt. Ide tartozik a Pannonhalmi Apátsági Pincészet vagy Szeremley Huba Borgazdasága. Utóbbi borász úr 25–30 éve tevékenykedik a területen, s azt írja róla a könyv, hogy annak idején „saját bevallása szerint nem talált iható bort a környéken, így maga fogott a készítésébe”. A munka meghozta az eredményt, hiszen ma már Szeremley Huba a magyar borszakma egyik alapfogalma, s a badacsonyi borvidék királya.

A messziről jött ember a szakmát saját elhatározásból megtanuló és felépítő self-made-man-ek fejezete, akik nem örökölték a mesterséget, hanem tudatosan elsajátították, és sok esetben nem is a szülőföldjükön, hanem egy-egy közismert borvidéken építették fel birodalmukat. Ilyen például a győri Dénes Tibor, a Dénes hegybirtok gazdája, aki a Ság-hegyen érleli ígéretesnek tetsző munkáit. A Szemben az elemekkel olyan borászokkal foglalkozik, akik saját pátriájuk nehézségeivel megküzdve ragaszkodnak hazai termőföldjükhöz s igyekeznek a legjobbat kihozni az adott talajból. Az ajkai Györgykovács Imre például a Somlón termeli tradicionális eszközökkel Furmintját és Hárslevelűjét, Légli Ottó pedig a balatonboglári vidéken próbál új és újabb minőségeket kipréselni. Az utolsó, Gyökeret vertek című fejezet végül olyan borászokat ismertet meg a hálás olvasóval, akik bár ősi vincellérfamília sarjai, kitekintésük mégis nemzetközi, és tudásuk is hatalmas, így a saját földjükből is képesek a legjobb minőséget kihozni. Ilyen a Művészetek Völgyében, Monostorapátiban tevékenykedő Tóth Sándor, a Scheller Szőlőbirtok tulajdonosa, aki ezer éves hagyományokat őrizve készít évről évre mind jobb borokat.

A Borbarát kiadványa röviden, áttekinthetően ad képet negyvenkilenc magyar borászról. Ahogy a bevezető írja, nem biztosan a legjobb mesterek toplistája, mégis olyan szakemberek, lelkes laikusok és borőrültek kalauza, akik bőségesen meríthetnek belőle, és segítségével zarándokutakat is tehetnek a leírt pincészetekbe. Szép, impozáns, informatív és jól megírt kötet, a borok fajtáinak felsorolásával és értékelésével. Csupán egyetlen dolgot hiányoltam: az árakat. Mert ha a borászok célja az, hogy minél nagyobb közönség szeresse a finom és egészséges nedűket, talán érdemes figyelni ránk is, kisebb házi költségvetéssel rendelkező egyedekre, akiket – hiába minden élvezet – nem mindig csak a kifinomult ízlés vezet, sajnos pénztárcánk korlátokat is szab a borok iránti szerelmünknek.

Novics János