Múlt hét csütörtökén az Utas és holdvilág antikváriumban lehetett testközelből látni és hallani Varró Dánielt, akire kissé kevés lenne a költő titulus, hiszen műfordít (verset, színdarabot, operát), vagy akár mesét és bábjátékot ír. Ráadásként igen szimpatikus fickó.

1999-ben, 22 éves korában jelent meg első verseskötete a Bögre azúr, amit 2003-ban (mint szokta mondani, pepecselős típus) követett egy gyerekkönyv, a Túl a Maszat-hegyen. Jómagam csak a Bögre azúrt ismerem, és még nem is annyira behatóan. Nem vagyok egy különösebben fanatikus versolvasó, sőt, az utóbbi években indexes kollegám frappáns két-három sorosain kívül alig fogyasztottam e műnemből, ám ez a kötet rögtön megfogott.

Elsőként a könnyedsége tetszett meg. Varró Dániel érezhető lazasággal faragja rímeit, semmi görcsölés, csak letisztult gördülékenység, egymásra peregnek a sorok. A témaválasztásai is szimpatikusak, nincs lila komolykodás, nincs pozőr szenvelgés, inkább nagyapi, csajok, randevúk, buszvezetők, Szilvalekvár és Zabpehely. A versei olvastán kellemesen homályos gyerekkori nosztalgiázás fog el, ami eddig csak Lovasi dalszövegeinél kapott el. Azt pedig különösen élveztem, hogy szóhasználata köznapi, és minden szívbaj és bukkanó nélkül illeszt be legyakást, bazmegot, punnyadtat és eperséket.

Ezek után kíváncsian mentem az Utas és holdvilágban megrendezett találkozóra, hiszen a versei nyomán szimpatikussá váló Varró Dániel élőben még simán elveszítheti jófejségét. De hál’istennek nem. A maga módján közvetlen volt, szerény, és eleinte halk szavú és tartózkodó is, amit aztán az idő múlásával észrevétlenül elhagyott. Mesélt a gyerekkoráról, aztán a kezdeti verselésről, a kötetek születéséről, és hogy miként lehet megbirkózni azzal, ha valaki érettségi tétellé válik, és az iwiwen zaklatják (sőt, fenyegetik) a felkészülő diákok. Természetesen verseket is olvasott, (gyors svenkelés után) jó érzékkel választva ki olyat, amely kicsit a közönségben ülő szőke jócsajnak is szólhat.

Mindez, azaz némi érzékenység a hallgatóságra, már nem mondható el beszélgetőtársáról Brassai Zoltán irodalmárról. Ő fel sem mérte, hogy majd’ tucatnyi 8-10 éves gyerek is akadt a szép számmal megjelent érdeklődők között, akik minden bizonnyal a Túl a Maszat-hegyen miatt jöttek ide, lelkesen készülve, rajzokat hozva, gondosan Varró Daninak címezve. Így Brassai nagy svunggal csapott bele a kortárs költészet sűrűjébe, a gyerkőcök pedig hamar unalomba fulladtak. A közönség kérdéseiről is megfeledkezett, erre külön kellett figyelmeztetni. Pedig az antikvárium kellemes otthonossága ideális terep arra, hogy a közönséget mind jobban bevonva hozzuk közelebb az aktuális meghívottat. Így a dedikálást már meg sem vártam, menekültem a tömegtől, és a kora esti naptól hamar fullasztóvá váló helyiségből, hogy egy hideg sör mellett olvassak bele újra a Bögre azúrba.