Azt hiszem, a felnőtt lét útjának első göröngye ott van, amikor szembesülünk a saját hülyeségünkkel. Amikor szépen lassan ráébredünk, hogy amit eddig elértünk, az mennyit ér, és amit eztán elérhetünk, az hova vezet. Amikor megijedünk az éveink számától és a hihetetlen sok lehetőségtől, ami korunktól függetlenül még előttünk áll.

Amikor nem tudjuk, hogy melyik útra lépjünk, mert igazából mindkettőnek látjuk a végét, és egyik csábítóbb, mint a másik. Az egyik csak rólunk szól, a nőről, E/1. A másik is csak rólunk szól, de már T/1. A szám változik, a személy nem.

A fene egye meg, hogy mindenféle genetikai, biológiai anyai kódok sunnyadnak az agyunkban. A fene egye meg, hogy mindemellett önmegvalósítósdit, karrieresdit, vagyokvalakisdit játszunk. Ja, és azt is a fene egye meg, hogy nagyanyáink egy férfival élték le az életüket, anyáink már nem annyira, mi meg… Úgyhogy először is a fene egye meg az egészet!

Aztán menjen mindenki a francba, aki okosabb, mint mi! Aki szentként él, mindig helyes döntéseket hoz, vagy legalábbis képes tanulni abból, ha valamit elszúr. Az is, aki nem szent – sőt ! –, és nagyon tudja, hogy nekünk hogyan kéne csak magunkkal foglalkozni, vagy legalábbis mindenkibe szerelmesnek lenni, aki egy kicsit is olyan, mint mi. Ja, és az is, aki képtelen kompromisszumra, egyedül élésre, bocsánatot kérni, beismerni, bevállalni és sírni – természetesen.

Jöhetne valami szuper előrelátó jóskirály, aki megmondja, hogy aki van, az lesz is, vagy ha nincs senki, akkor az változik. Úgyse hinnénk neki. Vagy jöhetne valami űrlény, aki megmagyarázza, hogy a dolog, amit végzünk, galaktikus célt szolgál, fontosabb minden gyarló emberi vágynál, mint például a család. Hátha hinnénk neki. De én már annak is örülnék, ha Nagyanyám visszajönne, és elmondaná újra, hogy a férjem úgyis megcsal majd, de a gyerek a legnagyobb ajándék az élettől. Neki úgyis hinnék.

Hittérítő kéne. Egy új vallás. Valami olyasmi, ami megértetné az én hülye, silány agyammal, hogy ha magamat szeretem, csak úgy tudok mást is. Ha ez nem megy, élhetek a Kiss Pistivel vagy Jézussal, mindegyiket anyázom majd, gondolván, hogy hülyék, mint a tök. Közben én vagyok a nem százas, aki még többet és többet akar, és sikert, és önkifejezést, és önmegvalósítást, és öntörvényt, és öngólt. Vagy valami ilyesmit. Pedig lehet, hogy csak mondani kéne, hogy mit szeretnék és hopp, kész is lenne. Néma gyereknek anyád!

Szóval egy a lényeg: lányok, fingom sincs a megoldásról. Család vagy karrier? Inkább egy terrier (ha-ha). A családhoz az ember a nagy Őt hajtja, a karrierhez meg a nagy Ént. Lehet, hogy össze kéne adni a kettőt. Ő meg Én egyenlő Mi. Bár ez így túl egyszerű. Tehát mittudomén. Egyszer csak rájövök. De súghattok is. Ti, csajok a csúcson…