A Vass Gyűjtemény 2007. október 15-ig látható kiállítása minden osztálykirándulók sztárképzőművészét mutatja be. Victor Vasarely múzeumát minden Pécsre látogató tanulmányi kirándulás útba ejti, és nem véletlenül. A mester könnyen fogyasztható képzőművészetre törekedett – sikerrel. A mi veszprémi kiállításunk kevésbé emberbarát, mint a pécsi. Nemcsak kisebb, de kicsit nagy léptekkel halad, így nagyon fel kell kötni a gatyánkat, ha követni akarjuk az izgalmas vizuális útkeresést, melynek során a mester eljutott a letisztult formákig.

Ami Vasarelyben igazán megfog, az programjának az a része, mely engem – a butácska művészetélvezőt – egyenlővé próbál tenni többi embertársammal. Vasarely a huszadik század azon művészei közé tartozott, akik munkáikkal az Európában addig szinte egyeduralkodó művészetfelfogással próbáltak szakítani, azaz megváltoztatni a „valamit kifejező”, a művész szubjektumának nyomait erősen magán viselő művészet ideáját.

Ehelyett Vasarely olyan képi nyelvvel kísérletezett, mely az optikai hatásokra épít. Két jó szem – részünkről ennyi kell egy Vasarelyhez. Ahhoz, hogy a mester egy izmosra sikeredett konstrukciója előtt két műélvező recehártyájának boldog borzongása bekövetkezzen, nem szükséges, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljék, ugyanabba az iskolába járjanak, ugyanabban a háztömbben lakjanak, vagy együtt őrizzenek disznót. Azaz, nem számít, ki honnan érkezett a kép elé, mert az alkotások kizárólag optikai hatásokat kívánnak elérni, melyeket ugyanúgy élvez a panelban lakó kisnyugdíjas, fülhallgatós kamasz, a jómunkásember és a mérnök. Emberi egyenlőség a művészetben! Egyetemes alkotás, mely mindenkire ugyanúgy hat! – nem kis vállalás, ám Vasarely szeme előtt ennél sokkal hagymázasabb elképzelések is lebegtek, melyek megpróbálták hétköznapivá tenni a művészetet, és végre letaszítani évszázados piedesztáljáról.

Az amúgy reklámgrafikus Vasarelyt a forma érdekelte, és nem a kép tartalma, ami legtöbb esetben nehéz, megfejtendő feladatként nehezedik a néző lelkére, és elriasztja a népet a művészettől. Victor Vasarely képeivel kapcsolatban jelentésveszély szerencsére nem merül fel. Ha viszont csupán a forma, a konstrukció a kép lényege, akkor kialakítható egy olyan formanyelv, melynek elemeivel – akár az ábécé betűivel a szavak – alkotások építhetők bárki által. A reprodukálhatóság modern erényét Vasarely nemcsak képeinek poszterként, díszítőmintaként való sokszorosításával kívánta megvalósítani, hanem azzal is, hogy rendelkezésre bocsátott olyan formákat, melyekkel bárki saját alkotást hozhatott létre.

A művész szubjektumának romantikus öröksége ellen indított küzdelem, azaz a művészet demokratizálásának eszménye csupán bizonyos fokig lehet sikeres. A helyzet az, hogy Vasarely konstrukciói valóban megjelentek házfalak vagy szobák díszítéseként, bikinik mintájaként, a pórnép közé hozva és mindennapivá téve a vizuális művészetet, és bizonyára ahogy én, úgy minden gyerek próbálkozott a matekfüzetben egy-egy optikai csalással, ám azt kell mondanunk: az az igazi Vasarely, amit maga a mester alkotott. A vazarelis retro minták hamarosan újra kimennek a divatból, ám Vasarely Művészként igenis fennmarad, így képeinek eredetijeit agyonbiztosított múzeumokban őrzik, és biztosan nagyon drágák.

És mivel Victor Vasarelynek nem csupán kései képeit láthatjuk a Vass Gyűjteményben, és a mesternek nem is sikerült százszázalékosan megvalósítani, amit programjában megfogalmazott, nem ártott volna valami ismertető arról, hogy egy-egy kép előtt állva hol is járok éppen a művészet történetében. Talán ma már elmondható, hogy a képek kifüggesztése csak az első lépés egy kiállítás bemutatásához. A Vass Gyűjtemény többi terméhez tökéletesen elég volt kalauzul az a füzet, amit az ajtónál a teremőrtől kölcsönkaptam, de a Vasarely-kiállításon már teljesen elhagyatva éreztem magam. Szívesen olvastam volna valamit a képekkel kapcsolatban, de még arra is gondoltam, hogy egy rövid mozgóképet is megnéznék hazánknak erről a fiáról, Victorról, aki Győző.