Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Két teljesen különböző könyvről kell beszélnem. Az egyik egy tizenkilencedik századi francia regény, a másik pedig egy 21. századi magyar tankönyv. Az elsőről ritkán hallani az iskolában, és a világirodalmi kánon is legfeljebb csak érinti, noha igencsak fontos, a modern irodalmat megtermékenyítő próza. A másodikról pedig az angol-magyar szakos egyetemi hallgatókon és tanárokon kívül bizonyára nem hallott senki, holott páratlan irodalomtörténeti munka.

Joris Karl Huysmans kultikus művét lassan kell olvasni. Szinte teljesen cselekménymentes esszéregény, a fin de siecle és a modern irodalom egyik alapműve, Kosztolányi Dezső ízes fordításában. Megkockáztatom, Kosztolányi átültetése talán az eredetivel egyenértékű, ugyanakkor a legutóbbi magyar kiadás számos hibától terhes, főként elírások, betűkihagyások találhatók benne, a lektor hanyag volt.

A regény főhőse János herceg, egy gazdag úr, aki élete derekán, megcsömörlötten ifjúkori élményeitől és a társadalomtól, elvonul a világ szeme elől, hogy kizárólag a teljes magánynak, a szinte beteges művészetfogyasztásnak éljen. Igazán kellemes történet, én is ezt csináltam évekig, bár sajnos nincstelenül, de pontosan ugyanezt tettem: gyűlöltem az utcát, és a szobámban berendeztem magamnak egy barlangot, ahol abszolút elvonultságban az esztétizálásnak szenteltem minden percemet. Nos, János herceg viszont gazdag, éppen ezért minden pénzét az érzékelésre, a befogadásra, a művileg létrehozott világára költi. A mű néhol hasonlít Proust stílusára, szövegburjánzására, s az a gyanúm, az érzékeny francia géniusz minden bizonnyal olvashatta Huysmans szövegeit, és talán tanult is belőlük. Ez a rokonság a regény nyelvi anyagán kívül főleg az érzékszervek összemosásánál, a mániás íz- és illatőrületnél figyelhető meg. Egy alkalommal János herceg például szimfóniákat, komplett zeneműveket gyárt szájában a különféle likőrök ízhatásai alapján. Vannak persze az olvasó türelmét próbára tévő oldalai is, például amikor a szerző hosszú oldalakon keresztül, szinte katalógusszerűen felsorolja és összefoglalja a középkori irodalom műveit.

Huysmans műve a múlt századvégi francia dekadencia kézikönyve, a Baudelaire-kultusz, spleen, depresszió és világutálat foglalata, „egy nemzedék lelkiállapota”. A könyv hőse végül elátkozza kora hanyatlónak látszó társadalmát. Akit egy kicsit is vonz ez a beteg magány, a világundor és az érzékek izgalma, annak kötelező olvasmány.

Néhány kritika szerint az olvasó el van kényeztetve Bényei Tamás Az ártatlan ország című könyvével, és ennek a véleménynek tökéletesen igazat kell adnom. Ritkán olvasni ennyire tökéletes, gazdag irodalomtörténetet, az irodalomnak egy olyan szeletéről ráadásul, amiről kevés fogalmam-fogalmunk van: az angol regényről 1945 után. Persze ugyanígy kellene egy hasonló kiadvány a francia, a német, az olasz, a spanyol, a svéd stb. ’45 utáni regényművészetről. De most legalább megvan az angol, és ez a könyv felbecsülhetetlen eredmény.

Külön öröm, hogy Bényei könyve egyszerre tudományos, ugyanakkor közérthető, olvasható és élvezhető. Pontos útmutatást ad a laikusoknak, a szakmabelieknek egyaránt. Hosszasan bemutatja az angol regény mibenlétét, annak társadalmi, irodalomtörténeti kontextusában, majd az egyes szerzők életpályájának, műveinek elemzésébe fog. Természetesen részrehajló: egyes írókat kiemel, másokat mellőz, miközben mindvégig szemmel tartja az ismert angliai regénykánonokat. A híres angol munkásregényekről, a dühös fiatalok mozgalmáról (Sillitoe, Osborne, Amis) például kiderül, hogy nem hordoznak olyan nagy értékeket, mint amilyen hatást a korukra tettek. Megtanulhatjuk, hogy Angliának olyan nagy regényírói is vannak, akikről idehaza még csak nem is hallottunk. Anthony Powell például, akinek 12 kötetes Tánc az idő zenéjére című munkáját, amely Proust regényfolyamának jelentőségéhez mérhető, s azzal némi rokonságban is áll, hosszasan taglalja. Sajnos nincs lefordítva magyarra. Aztán Iris Murdoch, akitől a mai napig egyetlen magyar fordítás áll rendelkezésre, noha az angol irodalom egyik legfontosabb alakja. Vagy Anthony Burgess eddig magyarra fordítatlan kötetei, amelyek Bényei szerint jóval felülmúlják az Egy tenyér ha csattant, és körülbelül a Gépnarancs színvonalán állnak.

Különösen jó a könyvben, hogy végre irodalomtörténeti értékelés olvasható Tolkien híres-hírhedt mesemonstrumáról, A Gyűrűk uráról. Szembesülhetünk azzal, hogy néhány kritikus „eposzként tetszelgő Micimackónak” nevezte a könyvet, pedig Tolkien munkájának igen sok erénye van, és bízvást magasirodalomnak nevezhető. Nagyon fontos, hogy a szerző a közismert regényeknek sem az iskolai olvasatát nyújtja, hanem új értelmezéseket kínál. Orwell művéről, az 1984-ről kiderül, hogy az korántsem csupán az individuum kontra hatalom kulcsműve, hanem trükkös szövegirodalom, amely egy sajátos regénypoétikát hoz létre. De fény derül arra is, hogy Goldingnak nem feltétlenül A legyek ura a legjobb alkotása, az életmű ennél jóval izgalmasabb regényeket is rejteget. Tehát nagyon sok minden megtudható ebből az átfogó, minden ízében profi és élvezetes kötetből, s bár akadtak tudományos pillanatai, amelyeket nem ártana újraolvasni, szívből kívánom, hogy bárcsak más nemzetek irodalmának krónikáját is megkaphatnánk hasonló színvonalon.