Az évad első bemutatója a Petőfi Színházban Molnár Ferenc Delilája, melyet Balázs Péter rendez, s melynek főszerepét is ő alakítja. A fura szerelmi négyszög kapcsán beszélgettünk vele a régi Veszprém színházáról, kikérdeztük arról, mit gondol rólunk, a közönségről, mit a rendezésről, milyen színház áll hozzá közel, s közben szóba kerültek olyan dolgok is, mint a füredi pincék, a régi Cserhát, és hogy milyen is egy igazi, forró, színházi este.

– Régi kötődése van a Petőfi Színházhoz, itt indult a pályája. Milyen emlékei vannak a hatvanas évek Veszpréméről?

Balázs Péter: – Amikor főiskolás voltam, még az volt a divat, hogy kezdő színészként vidékre kellett szerződni. A főiskola alatt a Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, és Pethes György, aki ott is és itt is rendezett, megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem Veszprémbe szerződni. Akkor én már udvaroltam a feleségemnek, akinek édesanyja veszprémi lány volt, édesanyjának testvére Almádiban élt, unokatestvére pedig a füredi pincegazdaság pincemestere volt. Sokat jártam ezen a környéken mint udvarlócska, így a főiskola után ezt a lehetőséget választottam. Vonzott a Balaton közelsége és Veszprém szépsége. Akkor a Cserhát még nem volt lakótelep. Olyan volt, mint a Tabán. Persze az orosz laktanyák környékén le volt robbanva ez a hely is, de maga a városka akkor még őrizte régi formáját. 23 szerepet játszottam el itt, s itt kaptam első főszerepemet is, Száraz György barátom Királycsel című darabjában Zsigmond királyt alakítottam. Nagyon jó társulat volt a veszprémi. Bicskey Károly és Fogarassy Mária voltak a vezetőszínészek, Turián György az igazgató, majd később Pétervári István, a főbb rendezők pedig Pethes György, Seregi László és Horvai István voltak. Itt kezdett színészként Majczen Mária, Csomós Mari, Végvári Tamás, Győri Franciska, Meszléry Jutka. Kilenc-tíz bemutató volt egy évben, és egy darabot egy hónapig játszottunk. Minden darab lement huszonöt-harmincszor egymás után. A hétfő szabadnap volt, kedden, szerdán, csütörtökön dupla tájelőadásra utaztunk, pénteken, szombaton és vasárnap pedig Veszprémben játszottunk. Remekül éreztük magunkat, jól dolgoztunk és reménykedtünk a jövőben, hogy szárnyra kap a hírnév, és pesti színésznek leszünk.

– És így is történt?

BP: – Igen, így történt. Meghívtak vendégnek a Vígszínházba, aztán Várkonyi Zoltán szerződtetett. De kezdetben még itt is játszottam. Emlékszem az utolsó veszprémi szerepemre: Végvári Tamással a Furcsa párban két javakorabeli embert alakítottunk huszonévesen :) Huszonöt évig játszottam a Vígszínházban. Gyönyörű huszonöt év volt..., de húsz mindenképpen szép volt belőle. Aztán annyi mindent akartam csinálni, hogy felmondtam a Vígszínházban, mert egyéb munkáim nem fértek bele a színház keretei közé.

– Miért kezdett rendezni?

BP: – A próbák alatt kiderült, hogy van affinitásom a színpadi helyzetek megoldásához. Néha, ha a rendezők órákig bajlódtak egy-egy problémával, nekem sikerült valami olyat kitalálni, ami megoldotta a gondot. Nemcsak a saját szerepeimre figyeltem, hanem konstruktív voltam a többi szereppel kapcsolatban is. Én azonban ennyivel meg is voltam elégedve. Mások viszont kérdezték, hogy miért nem foglalkozom rendezéssel. Aztán egyszer csak kellett valaki, aki megcsinál egy ünnepi műsort. Akkoriban az ünnepi műsorok elég hitványak voltak, én pedig arra gondoltam, megpróbálom, hátha nekem sikerül. A Petőfi Csarnokban rendeztem egy karácsonyváró műsort, amihez meghívtam az akkori fiatal rockzenészeket és az éppen akkor végzett főiskolásokat. Gyertyafényárnyék – ezt a blikfangos címet adtam a műsornak. Az est elkészült, de már akkor látszott, hogy a Vígszínház nem biztos, hogy tolerálja más irányú ambícióimat. Kértem ugyanis, hogy a műsor napján szabad lehessek, ám a színház meghirdetett aznapra egy előadást, hogy ne tudjam megnézni rendezésemet. Segítőtársam közvetítette telefonon, mi történik. Nagy siker volt. Meg is kellett ismételni. Ez adott lökést ahhoz, hogy rendezéssel próbálkozzam, de a Vígszínházban erre nem adtak lehetőséget, ráadásul kezdtek olyan darabokat játszani, amik távol álltak tőlem, így megváltam tőlük.

– Milyen az a színház, ami közel áll Önhöz? Rendezőként mit kezd a darabokkal, hogyan áll hozzájuk? Tolmácsol? Értelmez? Közvetít? Átértelmez?

BP: – A színház egyre inkább a rendezői gondolat felé tolódik el. Önmagában persze nem baj, ha a rendező gondol valamit, de sokszor azt látom, hogy ez a gondolat nem adekvát a színdarab gondolataival. Rá akarnak erőszakolni a darabra valamit, amihez ki kell forgatni a drámát önmagából. Szerintem viszont nem olyan színdarabbal kell a rendezői gondolatot bemutatni, ami nem arról szól, hanem keresni kell egy olyat, ami arra alkalmas, vagy íratni kell egyet. A magyar színpadi irodalom hatalmas tárháza a jó daraboknak. Ki lehet választani mindenhez a megfelelőt.

– Tetszeni a közönségnek - mit jelent ez? Szórakoztatni? Tanítani?

BP: – Táplálkozni vagy kulináris élvezetet okozni? A szervezetbe mindenképpen be kell vinni az élethez szükséges tápanyagot, de ha minderről kulináris élvezteti fokon beszélünk, akkor az nem csak táplálkozás, hanem konyhaművészet, de a terítés művészete is, és ahhoz már italok járulnak, és így tovább. Egy olyan komplex művészeti ágban, mint a színház, nem lehet ezeket a szempontokat különvenni, mert a színház irodalom, díszlet, jelmez, zene, színjáték. És társasjáték. Ez nagyon fontos, mert a színház önmagában – mint műhely – lehet élvezetes azok számára, akik csinálják, de közönség nélkül nem élhet. Az olyan, mintha valaki festene valamit, de aztán nem mutatná meg senkinek. A színház éppen azért maradt fenn évezredeken át, mert közösségi dolog. Társasjáték, mert fönt játszanak, lent nézik, és az a fluidum, ami a művészekből árad, visszajut a színpadra, és a közönség-színész viszonyából kialakul egy forró este. A közönséggel való kommunikáció összetett dolog. Sokan azt gondolják: „Ahá, tetszik a közönségnek, akkor ez biztos rossz előadás.” De ez csúsztatás. Ha maga nekem tetszik, az miért rossz? Vagy egy hölgynek én. Lehet, hogy nem úgy tetszem neki, mint leendő udvarlója, hanem másképpen, de nincs abban sem semmi rossz.

– Ha Molnár-darab kerül színpadra, akkor többnyire garantált a siker. Az Ön Delila-rendezése nem Veszprémben kerül először színpadra, és ez az előadás az utóbbi években sikeres volt más színházakban is. Mi a titok Ön szerint?

BP: – A színészi alakításokban rejlik a titok. A Delila önmagában nem egy túlságosan mély mondanivalójú darab, de azért ravasz, Molnár ugyanis remekül tudott írni. Nem véletlen, hogy a világ minden táján játsszák a darabjait. Olyasmi ez, mintha azt mondanám, hogy a világon játszanak Offenbachot, Kálmán Imrét vagy Lehár Ferencet. Ez nem jelenti, hogy ne kellene Bartókot vagy Mendelssohnt is játszani. Sokféle színház létezik, de senki se teheti meg, hogy azt mondja, csak az övé az érvényes. A Delila egy későn írott Molnár-darab, 1937-ben mutatták be a Pesti Színházban, ami akkor a Vígszínház kamaraszínháza volt, és ami a mai Vidám Színpad helyén működött. A Delila akkor 140-szer ment le.

– Később aztán kevésbé lett népszerű a rendezők körében.

BP: – Később valóban nem nagyon adták. Egyrészt talán azért, mert a „színészes” színház kiment a divatból, másrészt pedig – bár nem szeretném, ha ez nagyképűségnek hangozna, de – ebbe a darabba nagy alakítások kellenek, s ehhez meg kell találni azokat az embereket, akik ezeket a szerepeket el is tudják játszani. Lehetne ebből a darabból is másmilyen előadást csinálni, bele lehetne nyúlni, látványos ötleteket belevinni, de ezek valamit helyettesítenének: a színészi játékot. Én viszont színész vagyok, és a színészi játékot preferálom. A jó színészi játékot. Rendezőként a legjobbat akarom kihozni a színészből, és nem olcsón. Lehet, hogy imádom a commedia dell’ artét, de egy Molnárnál nincs helye a gatyaletolásnak. Olyan igénnyel nyúlok a darabhoz, hogy a stimmeljen a stílus. Egy biedermeier ne legyen vaskos reneszánsz, egy Makrancos hölgy ne legyen tipegő rokokó. Modern az, ami jó. Ha egy színész jól játszik, az modern. Nem az modern, ha mai díszletben játszanak egy klasszikust, azért hogy a „buta közönség” rájöjjön, hogy ez a máról szól. A közönséget csak ideig-óráig lehet az orránál fogva vezetni. Az olcsó dolog csak akkor kell, ha másra nincs lehetőség.

– A Delila nézői tehát elsősorban nagy színészi alakításokat fognak kapni.

BP: – Egy élvezetes, színes, mély, szórakoztató, néha sírós, néha nevetős, igazi színházi estet, ami méltó a szerzőhöz, és méltó a színészekhez, akik játszanak benne. Nem véletlen, hogy ez az előadás egy kisebb karriert futott be az elmúlt három évben. A közönség igenis kívánja, hogy tudjon menni a történettel, de meg tudja érteni a történet mögötti tartalmat is, és örvend a klasszikus értelemben vett színészi alakításoknak. Szereti, ha nem üzeneteket hall, hanem egy történetet lát, ami üzen neki valamit. Molnár Ferenc a Delilában megfogalmazott valamit a női rafinériáról és a férfiúi esendőségről, amit meg lehet mosolyogni.

– Hogy lehet egy ilyen egyszerű történetet izgalmassá tenni?

BP: – A történet valóban egy pimf, viszont a világirodalom nagy történetei szintén nagyon egyszerűek. De hát a legegyszerűbb történetekben is valami nagyon emberi lelhető fel. A jó darabok mindig általános érvényű dolgokról szólnak, alapvető emberi tulajdonságokat állítanak pellengérre. „Ja, ez velem is megtörténhet, vagy a szomszédommal” – mondja a néző. Ráismer az alakokra. A közönség asszociatív készsége nagyon erős. De ha elvesszük tőle azt a lehetőséget, hogy ő asszociáljon, és a szájába rágjuk, hogy ez a darab márpedig Kis Pistáról szól, aki éppen valamelyik pártot vezeti, akkor elvesszük tőle a játék élvezetét. A színpadon nem utánozni kell valakit, hanem általánosabban fogalmazni. Ez a jó színházban, és a totalitárius hatalmak ezért féltek mindig is a színháztól. A színház nagyon erős hatással tud bírni az emberekre, ha hagyják.