„Hosszan tartó krónikus betegség hirtelen állapot-rosszabbodásokkal…” – állapítja meg a magyar egészségügy kórképét Dr. Rácz Jenő, a megyei kórház főigazgatója, volt egészségügyi miniszter. A „Pannon modell” gyógyírt jelenthet, de azt is tisztán kell látni, minél több pénzt fektetnek az egészségügybe, annál többet követel.

Index: – Évekig dolgozott az egészségügyben, saját bőrén tapasztalhatta változásait. Korábban sebészeten, traumatológián tevékenykedett.

Dr. Rácz Jenő: – Most lesz a 30 éves találkozónk, 1977-ben diplomáztam a Pécsi Egyetemen. Az egészségügy a folyamatos reformok időszakát élte meg az elmúlt 30 évben a világon mindenhol. Ennek elsősorban az az oka, hogy iszonyú nehéz összeegyeztetni azt a hármas kritériumot, amit az egészségügyben kellene teljesíteni: (1) az orvostudomány a legmagasabb színvonalon (2) a gazdasági teljesítőképesség határain belül (3) mindenki számára elérhető legyen. Ezt a világon még sehol nem sikerült összehozni.

A másik, kicsit filozofikusabbnak tűnő probléma, hogy amikor a XIX. században az egészségügyi ellátók rendszer-szervezetűvé kezdtek válni a társadalmakban, volt egy „társadalmi közmegegyezés” az orvos, állam (társadalom) és az egyének (beteg) között. Mindenki elfogadott egy szerepet. A társadalom belátta, hogy ipari méretű egészségügyi ellátást kell biztosítani, így államilag szervezett egészségügyeket kezdtek létrehozni a XIX. században. Ez úgy jöhetett létre, hogy az állam felvállalta ezt a szerepet: az egyénektől a jövedelmének egy részét elvette, ezt eljutatta az egészségügyi rendszerekbe, az egészségügyi személyzetnek pedig a magasabb kockázatért és a többletfeladatért (egy orvos egy hétköznapi emberhez képest többet dolgozik, előbb is hal meg ennek következtében) magasabb privilegizált helyzetet biztosított. Az egészségügyi személyzet elfogadta ezt a szerepet, az állampolgár pedig vakon hitt az egészségügyi ellátásban, orvosokban, a társadalom számára odaadta a jövedelmének egy részét.

Ez a rendszer a XXI. századra világszinten felbomlott. Mindenki másként értékeli ezt az egyezséget. Az egyén azt mondja, ha én fizetek, akkor majd gondoskodom magamról (hiú ábránd, hogy ez kivitelezhető), az állam egyre hektikusabban próbál ebben a kérdésben különböző reformokkal valamilyen konszenzust teremteni, ami borzasztóan nehezen megy úgy, hogy közben egyre több pénzt kénytelen költeni a saját GDP-jéből is az egészségügyi ellátásra.

Az egészségügy egy speciális iparág. Ha sokat költök rá, akkor sokan életben maradnak még a betegség következtében is, így még többet kell rá költeni. A megtérülés itt életévekben, életminőségben mérhető, ezt a pénzügyi szakemberek nehezen értelmezik. Az egészségügyi személyzet, orvostársadalom is frusztrált ebben a történetben, mert elvesztette a privilégiumait. Ma már nincs olyan óriási presztízse egy egészségügyben dolgozónak, mint néhány évtizede. Ez a bérében is megmutatkozik, nem a legjobban megfizetettek közé tartoznak. A legrosszabb az, hogy nagyon sok csorbát szenvedett az orvos-beteg bizalmi kapcsolat.

Index: – Mikor romlott meg ez a bizalmi kapcsolat?

RJ: – A XX. század végén, amikor a társadalmak paradigmaváltást próbáltak kialakítani egy paternalista társadalommal szemben (gondoskodom rólad, megoldom a problémáid), és egyre inkább az individuális döntések irányába próbálták az embereket elvinni. Jól dönteni csak megfelelő informáltsággal lehet, de ezt általában nem tudják széles társadalmi szinten megosztani az emberekkel. Másként kell döntési pozícióba hozni azt a 8 általánost végzett, ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozó embert, mint például azt, aki könnyebben bele tud a problémába mélyedni. A volt szocialista országokban meglehetősen diktatórikus, az atyáskodásnak még inkább szigorú szejmpontjai érvényesültek (megmondták, mi a jó vagy a rossz).

Index: – Miniszterként nyilván igyekezett megoldást keresni ezekre a problémákra.

RJ: – Kinevezésemkor sztrájkok voltak, elégedetlenség, óriási széthúzás jellemezte az egészségügyi rendszer szereplőit. Ebben kellett békét teremteni, úgy, hogy szakmai szempontok alapján perspektívát is nyújtsunk, egy hosszú távú szakmai programot tegyünk le az asztalra.

Úgy érzem, széles körű, társadalmi, politikai és szakmai elfogadottsággal sikerült a kérdéseket megoldani. Sikerült azokat a programokat letenni az asztalra, amelyek szakmai szempontból szerintem meghatározhatták volna az egészségügy hosszú távú fejlesztésének programját is. Azt találom a legnagyobb problémának, hogy miközben ez választási (később kormány) program volt, a gyakorlatban végül elsikkadt. Az lenne a célszerű, ha a most megnyíló uniós források, amelyek a reményeink szerint több százmilliárd forintot hoznak az egészségügybe, szakmai programok révén épülnének be az egészségügybe, és nem kezdődnének ismét viták. Csak egy példát mondanék. A Nemzeti Rákellenes Program már ezelőtt két évvel kimondta, hogy a Közép-dunántúli régióban onkológiai központot kell építeni, mégpedig Veszprémben. Ezzel szemben még most is fel-fellángoló viták hallhatók ezzel kapcsolatban. Egyszer kell dönteni szakmai alapon valamilyen kérdésben, majd véghez kell vinni.

Index: – A vizitdíj bevezetése mennyire jelent gyógyírt az egészségügy helyzetére?

RJ: – A vizitdíj alapvetően két dolgot szolgál. Egyrészt tudatosítja, hogy semmi sincs ingyen, illetve ennek következtében a keresletet visszafogja. Ezt ritkán hangoztatják, de a gyakorlat bizonyította, hogy a vizitdíj következtében a járóbeteg forgalom 15–20 százalékkal csökkent. Ezt fokozatos zökkenőkkel, de meg kellett valósítanunk, mert a jogszabályok előírták. Ugyanakkor látni kell, hogy ennek a kommunikációjában iszonyú hibák voltak. Hozzánk is küldtek plakátokat, amit én nem tettem ki a kórház területén. Leírták, milyen jó dolog, hogy befizetjük a 300 forintokat, ebből mosolygósabb nővérek lesznek, több jut műszerekre, stb. Egyszerű matematika. A napidíjakból, vizitdíjból befolyik havi 4 millió forint, ezzel szemben a rendszert működtetni kell, több pénztárunk van, mint egy nagyáruházban. Ennek felállítása, működtetése havi szinten fel is éli ezt az összeget. Továbbá mivel jelentősen csökkent a járóbeteg forgalom, summa summárum 55 millió forint veszteséget okoz az intézménynek. A rendszer bevezetésének egy eredményét látom, a dokumentációs és regisztrációs rend kitisztult.


folyt. köv. (Az interjú második részét holnap olvashatják látogatóink.)