Szilágyi Zoé emlékkiállítást tervezett a VMK-ba februárban elhunyt férje, Szilágyi László tiszteletére. A kiállítás a punkfestő születésnapja alkalmából nyílt volna, ám megvalósulni nem tudott. Szilágyi Zoé azonban előállt egy új, punkos és extravagáns ötlettel. Lesz-e ebből valami és lesz-e Szilágyi Lackó Emlékmúzeum, vajon hogyan emlékezik meg a város arról a festőről, akit talán életében nem becsült eléggé? Ilyen kérdésekre kerestük a választ Szilágyi Zoéval.

Index: – Voltak már punkfestőhöz passzoló megemlékezések a városban Szilágyi Lászlóról – egy exhib piknik és egy flash mob –, és most neked is van egy ötleted, ami valóban punkhoz illőbbnek tűnik, mint egy „hideg, száraz hivatalos SZARSÁG, pezsgős sznob tárlat” (idézet Zoé blogjából). Milyennek tervezed az utazó múzeumot?

Szilágyi Zoé: – Az utazó múzeumot úgy kell elképzelni, mint egy mozgó képzőművészeti alkotást, „szentélyt”, emlékmúzeumot és művészautót egyben.

Index: – Mi a célod vele? Legendát csinálni? Özvegyként megemlékezni? Szilágyi Lackó hírét vinni a nagyvilágba? Magadat reklámozni? Kivinni a képeket külföldre és jól eladni?

SzZ: – Az utazó múzeum ötlete onnan jön, hogy míg Lackóval együtt éltünk, sok különleges külföldi adást láttunk úgynevezett „művészautókról”, melyeknek az USA-ban van hagyománya. Kifestett, művészeti alkotásnak átalakított autók, lakókocsik, mozgó múzeumok, stb. (erre egy extrém példa a www.carthedral.com weboldalon bemutatott művészautó, ami egy mozgó, gótikus katedrálissá alakított autó, melynek külalakja folyamatosan változik.) Lackó mindég arra vágyott, hogy csináljunk egy ilyen művészlakókocsit, és művészetünket bemutatva utazzunk a világban.

Kérdésedre válaszolva: IGEN, célom, hogy legendát csináljak, hiszen Lackó már életben legendás kultuszfigura volt! És célom megemlékezni, Lackó hírét vinni a nagyvilágba: művészek, punkok, extrém emberek, különböző fesztiválok körébe – legyen az művészeti vagy zenei „punkfesztivál”. Magamat reklámozni? Nemigen, hisz az utazó múzeumban csak Lackó-képek, tárgyak, zenék, fotók – stb.,stb. – lesznek, az elősátrában meg olyan UNDERGROUND művészeknek szeretnék bemutatkozási lehetőséget adni, akik „nem férnek bele” a szolid galériák világába, s valamelyest rokonok Lackóval is.(Lackó azt mondta, ha lenne sok pénze, ő ezt tenné!) ELADNI? Egy kép, tárgy stb. sem lesz eladó! „Mindent a szemnek, semmit a kéznek!” HA esetleg 1–2 rajzot eladnék, annak összegét visszaforgatnám a múzeumba.

Index: – Mi akadályoz az utazó múzeum megvalósításában? Milyen segítségre van szükséged?

SzZ: – Nos, Lackó szavaival élve, csupán a „financiális bázis” hiánya akadályoz. Egy használt lakókocsit kb. 200–300 ezerért tudnék szerezni – ismeretségi körből –, amit aztán rendbe kéne hozni. Saját anyagi helyzetem ezt nem engedi meg. Ezért vagy pénzzel, vagy lakókocsival tudna segíteni az, aki ezt szeretné.

Index: – Hány Szilágyi László kép áll ehhez rendelkezésedre? A képek felett szabadon rendelkezhetsz? Mi a jogi helyzet? Mit tervezel a képekkel a távolabbi jövőben?

SzZ: – Hú, nem számoltam még szám szerint. Van jó pár festményem tőle, sok rajz, írások, MAIL-ARTok, kifestett személyes tárgyak, hangfelvételek, videók, versek, zene, stb. Mindez egységet alkot majd a mozgó múzeumban. Úgy érzem, KÁR elzárni ezeket a saját lakásomba, ahová amúgy sem fér be sok minden, és ezeket jobb lenne együtt bemutatni, mint a falamon elszórva a saját képeim között. Jogilag ezek az enyémek, sokat Lackó adott nekem – mindig ajándékoztunk egymásnak képeket, egészen haláláig! No, meg halála után is jutott hozzám pár dolog a szülei jóvoltából. Végül is sosem váltunk el, az özvegye vagyok.

Index: – A katalogizálás és a rendszerezett életmű kiállítás gondolata távolinak tűnik a punk életformától, blogod tanúsága szerint azonban annyira nem is idegenkedsz tőle, hiszen mint írod: „SZÉP a terv ..., és szükséges is-mert így Lackóm nem élt hiába. BEKERÜL kedvencei – Gulácsy, Csontváry, Blake, Van Gogh... stb. – közé. ÉN IS EZT AKAROM!” Ha így gondolod, mi a vita tárgya közted és ennek tervezői között, valamint nélküled, azaz a festő özvegyének beleegyezése nélkül, megvalósítható-e a jövőre tervezett életmű kiállítás?

SzZ: – Tudom, blogomban meg egyéb helyeken „kissé” hevesen reagáltam, PONT azért, mert NEM értem a dolgot. Hogy MIÉRT probléma az, hogy meg akartam emlékezni arról az emberről, akivel 10 évig együtt éltem. Továbbá fájt, hogy az illetékesek fel sem kerestek, hogy megbeszéljük: ki mit akar s hogyan – hanem egyszerűen mikor már komplett meg volt tervezve + szervezve a VMK-s kiállítás, jóformán egy üzeneten keresztül UTASÍTOTTAK, egy harmadik személy által, hogy „sürgősen mondjam le”. Kész, passz – ENNYI! A belefektetett energiám, a tervezés-szervezés, de legfőképp a dolog EMBERI oldala őket – úgy tűnik – hidegen hagyta. Oknak annyit üzent az ebben illetékes, hogy a hely (ez esetben a VMK) meg egyéb feltételek (?) „nem felelnek meg”. Jogilag semmi akadálya nincs, hogy megrendezzem, ám a VMK nem akart botrányt, ezért nem biztosították tovább a helyet, holott ez szinte olyan, mint egy szerződés megszegése...

Én SZUPER ötletnek tartom, amit a város tervez: gyűjteményes, nagy kiállítás, katalogizálás, stb. Ez KELL, hiszen egy művész EZÉRT művész – ÍGY lesz beteljesedve a sorsa, amit a Teremtő mért rá, így teljesítheti ki azt az adottságot, amit kapott, amikor Isten megteremtette! Én nem életmű-bemutatást akartam. Egyszer csak jött az ötlet, hogy én – mint Lackó özvegye és barátja – csinálok egy megemlékezést szülinapja alkalmából, ahol olyan dolgok, képek kerülnek bemutatásra, amiket nekem adott és szorosabb barátainak. Ezek mellett főleg személyes tárgyak – mint bőrdzsekije, gitárja, ecsetei, szegecses ékszerei stb. –, melyek elválaszthatatlanok voltak személyétől. Van nálam 1–2 olyan riportfilm meg hangfelvétel és zene is, amit a közönség még sosem látott (pl. édesapám élettársának fia forgatott róla egyet), ezen kívül van jó pár küldeményművészeti alkotás, MAIL-ART, amelyek KURIÓZUMOK, és egy nagy „komoly” kiállításon nemigen lesznek bemutatva, ám ennek ellenére szerves részei Lackó lényének, munkásságának...

Vegyük úgy: ez egy szülinapi ajándék lett volna neki a túlvilágra – mert ő folyamatosan kapcsolatban van velem, jeleket ad! –, egyfajta elbúcsúztatás is, hogy végre méltón el tudjam engedni. NEM ütközött volna sem témában, sem pedig időpontban a másik tárlattal.

Index: – A beleegyezésed nélkül más megcsinálhatja-e az életmű kiállítást/katalógust?

SzZ: – Nos, erre az a válaszom, hogy nem tudom, jogilag ez hogyan működik, ám eszemben sincs ebbe beleszólni. HA mondtam ilyet, azt a hirtelen düh mondatta velem! – mert VELÜK szemben én nem szeretném sem Lacit, sem munkásságát kisajátítani. ÖRÜLÖK mindennek, ami hozzájárul az ő híréhez, ám elvárom, hogy engem se akadályozzon senki abban – pláne nem ilyen „hátulról-mellbe” stílusban! –, hogy mint az az ember, aki társa volt, megemlékezzek róla a magam módján.

Amúgy NEM NEKEM van gondom azokkal a személyekkel, akik keresztbe tettek, hiszen anno én is jó viszonyban voltam velük. Viszont ha velem igazságtalanok, sajnos agresszívan reagálok, ilyen a természetem.

Index: – Végül is mi lesz szerinted? Busz vagy katalógus?

SzZ: – Katalógus KELL, és remélem lesz is. Már életében dukált volna egy ILYEN kaliberű festőnek! Busz, mozgó múzeum is lesz. Az egyik NEM zárja ki a másikat, csupán kiegészíti.

Index: – Ha nem szabna határt semmiféle anyagi és emberi korlát, milyennek terveznéd a Szilágyi László Emlékkiállítást?

SzZ: – Akkor olyat csinálnék, ami egyesíti a város által tervezettet és az enyémet is. Egyik helyiségben a „komoly” olaj-vászon képek, másikban meg az undergroundabb jellegű fura alkotásai meg személyes tárgyai, fotók, stb. Egy ilyen potenciális és termékeny alkotónál, amilyen Lackó volt, ez nem jelent problémát! Ezen kívül – ha mondjuk, nyernék a lottón (megjátszom mindig azokat a számokat is, amiket egyszer Lackó mondott nekem!) –, felvásárolnám az összes eladó Lackó-képet olyanoktól, akik eladják a mozgó múzeum részére. Továbbá tennék Lackó sírjára egy nagy natúr vörös követ, sziklát, amit IMÁDOTT, apró, kultikus jeleket vésve bele...