A Veszprém Index idén sajátos módon emlékezik meg az 1956-os Szabadságharc és Forradalomról. ’56 a fiatalság forradalma volt, így ügykontrollunk első részében a mostani fiatal generáció véleményére voltunk kíváncsiak, ennek következményeképp tehát két veszprémi gimnáziumi diák gondolatait olvashatják ’56-ról, október 23-áról.

Október 23. - nemzeti ünnep, legalábbis így nevezzük. Az igazat megvallva kétlem, hogy az emberek többségének többet jelentene egy munkaszüneti napnál. Sem jelentőségében, sem a köré kialakult szokásokban nem olyan fontos számunkra, mint Március 15. Nem hiszem, hogy olyan sok ember elmélkedne október 23-án az 1956-os eseményeken, és gyakran úgy érzem, a diákságnak sem jelent sokat az a néhány perces megemlékezés, amit végig kell hallgatnia. A ma élő emberek nagy része nem érezheti ennek az eseménynek a súlyát, hiszen nem élte meg, csak elbeszélésekből, történelemkönyvekből ismeri. Természetesen azok sincsenek kevesen, akik ők maguk még emlékeznek az eseményekre, esetleg szerettüket, rokonukat vesztették el ekkor, az ő szemükben mindenképpen nagyobb nyomatéka van a szabadságharcnak.

Különös dolog „nemzeti ünnep”-nek nevezni ezt a napot. Gondoljunk csak bele, mit is ünneplünk pontosan? Ünnepelhetnénk 1989. október 23-át, a harmadik magyar köztársaság kikiáltását, de nem ezt tesszük. Ehelyett ünneplünk egy rövid, ám erőszakkal átitatott időszakot, amely pozitív eredmény nélkül, számtalan magyar halálával ért véget. Kicsit olyan ez, mintha megünnepelnénk a mohácsi vészt. De tekintsünk egy kicsit messzebb a szavak egyszerű értelménél, és váltsuk fel a „nemzeti ünnep”-et „megemlékezés”-re.

Megemlékezünk a forradalmárokról, a nagy tettekről, az időleges sikerekről. Ez rendben van, a múlt emlékeit érdemes ápolnunk. De emlékezni kevés, tanulnunk is kellene belőle. Rossz visszagondolni az elmúlt egy évben lezajlott tüntetésekre, arra, hogy hogyan robbant ki az emberekből értelem és kontroll nélkül az indulat. Ijesztő, hogy az ember milyen lelkesedéssel és bizonyossággal hisz a saját védelmében felhozott érveiben, miközben azokat egyetlen és megcáfolhatatlan igazságként látja.

Szerintem hibás a felfogás, amivel megemlékezünk Október 23-áról. Elsoroljuk, hány magyar halt meg az igaz ügy érdekében, elbeszéljük a borzalmakat, amiket az orosz támadások során szenvedtek el a forradalmárok, és még ki tudja, mi minden van az adatok közt, amiket évről évre meghallgatunk. Ennél sokkal fontosabb lenne, hogy megértsük a forradalom mondanivalóját, mert ezzel emlékezhetünk meg igazán azokról, akik alig több mint ötven éve az életüket adták vagy épp kockáztatták ezért. Nem egy jeligére gondolok, ami akár a mozgalom jelmondata is lehetne, ennél többről van szó, véleményem szerint a szabadságharc mondanivalója nem más, mint annak tanulsága: az erőszak eszközeihez nyúlni nem lehet célravezető.

B. Zs.


Október 23. – mindenkinek mást jelent

1956-ban még nem volt fogalma Október 23-ának. Az akkori fiatalok csak egy dolgot láttak maguk előtt. Kitörni. Kitörni az elnyomásból, a diktatúrából. Az ’56-os fiatalok bár nehezen, de úgy döntöttek, kiállnak magukért, a véleményükért, a szabadságukért. Tenni akartak, és tettek is. Követeléseiket összegyűjtötték, hogy aztán utcára vonulva – megkockáztatva, hogy elfogják és elviszik őket – még több embert állítsanak maguk mellé. Ők csak szabadságot akartak, és követeléseiket akarták kinyilvánítani. Mégis forradalom lett belőle. Nekik Október 23-a lehetőséget jelentette. Egy olyan bátorító és felpezsdítő érzést, melyet ritkán érez az ember.

Mikor már javában tartott a forradalom, mindenki úgy érezte, hogy sikerrel járnak, hogy végre az emberek úgy élhetnek, ahogy szeretnének. Ekkorra ez a dátum egy történelmi jelentőségű esemény kezdőpontja volt. A forradalomban küzdőknek azt jelentette, hogy van egy lehetőség. Ám a szovjet csapatok visszajöttek Budapestre. Ezután egy olyan eseményt tükrözött, amelyben sokan estek el, sokan meghaltak, és eredménye sem sok volt. A dátum egy vesztett csata kezdetét jelentette.

Ma Október 23-a már egy messzi dátum. Már csak az idősek tudnának mesélni arról, hogy mi is történt, hogy mi is volt akkor. Nekünk csak pár dolog maradt meg október 23-ából. Megmaradt az emlék, ami által – ha ismereteink hiányosak is – tudjuk, hogy egyszer, régen a fiatalok kiálltak az akaratukért, egy olyan Magyarországért, mely szabad. A mai fiataloknak már lassan csak az elengedhetetlen iskolai ünnepélyt jelenti, másoknak csak egy munkaszüneti napot. Azonban akadnak olyanok is, akik nem felejtették el, hogy mi történt október 23-án. Talán csak nem tudják pontosan, talán úgy vélik, hogy helyesen cselekszenek.

Családommal viszont ma Pestre utazunk. Meglátogatjuk a beteg nagymamát, aki már nagyon öreg. Immáron 87 éves. Átélte a második világháborút. Gyermekével – édesapámmal – fogolytáborban is járt, később egy nagy telepen, egy viskóban élt a többi hányatott sorsú családdal együtt. Sokat megélt már. Október 23-át is. Ő az, aki igazán sokat mesélhetne nekünk arról, mi is történt, hogyan történt. A pesti látogatáson, az utcákat járva, az akkori események helyszíneit látogatva félnem kell-e majd, és féltenem családomat, vagy ez a nap megmarad, hogy emlékezhessek 1956. október 23-a hőseire?

N. B.