A Veszprém Index az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 51. évfordulójához kapcsolódó Ügykontrolljában harmadikként egy történészt keresett meg. Hogyan látja a történész szakma a forradalom történéseit, van-e konszenzus az események értékelésében, mit jelentett a világnak a magyarországi forradalom? E kérdésekről faggattuk Spisák Mónika PhD-hallgatót.

Index: – Hol tart a történész-szakma a forradalom feldolgozásában? Vannak-e még feltáratlan, fehér foltok?

Spisák Mónika: – ’56-nak könyvtári irodalma van, szerencsére egyre jelennek meg az új kutatásokon alapuló tudományos munkák. A történésztársadalom láthatólag jórészt úgy véli, hogy az alapkérdésekre már választ kaptunk. Ezzel nagyjából egyetértek, bár helyenként úgy érzem, hogy az alapkutatások csak a szakmán belüliek számára elérhetők, a társadalom szélesebb rétegének szóló munkák alig születnek. 1956 eseménytörténetét megírták, külpolitikai vonatkozásai nagyjából tisztázottak, foglalkoztak az egyházak helyzetével, a forradalmi ifjúsággal, a fegyveres alakulatokkal, az erőszakszervezetekkel, az ÁVH-val, a sortüzekkel, a határon túli magyarok 1956-hoz való viszonyával, jelentek meg szép számmal monográfiák az egyes jelentősebb személyekről, a megtorlásról, a perekről és még sorolhatnám. Vélhetően a forradalom minden aspektusának feltárásában vannak hiányosságok, bármikor előkerülhet egy új adat vagy eddig feltáratlan forrás, ami nem csupán árnyalja a képet, hanem 1956 értelmezését is módosíthatja.

Index: – Ötvenegy év telt el az októberi események óta. Elegendő-e ennyi idő ahhoz, hogy ’56-ot történeti távlatban, történészként lehessen vizsgálni?

SM: – Az eltelt fél évszázad talán nem tűnik megfelelő történeti távlatnak az ’56-os események objektív vizsgálatához, de úgy vélem, hogy a XX. századi magyar történelemmel foglalkozó történészek a jelentősége és a hatása miatt nem kerülhetik meg a témát. A fiatal történészgeneráció jobb helyzetben van, hiszen előítéletektől kevésbé áthatva nyúlhat hozzá az anyagokhoz, akik pedig a Kádár-korban váltak szakmabeliekké, talán maguknak is tartoznak bizonyos fajta újraértékeléssel. Szerintem ’56-tal foglalkozni nem pusztán lehetséges, de bizonyos mértékben kötelező jelleggel is bír a történészek számára. A képet árnyalni kell, persze annak lehetőségét is mérlegelve, hogy az esetleg előbukkanó új adalékok megváltoztathatják az események eddigi értelmezését. Miután sajnálatos módon az 1956-os Forradalom és Szabadságharc megítélése az aktuálpolitikai szempontokat továbbra sem mellőzi, a történészek feladata, hogy a jelenleg hozzáférhető forrásanyag minél objektívebb feltárásával hozzájáruljanak ahhoz, hogy ez a jelentős esemény elfoglalja méltó helyét történelmünkben.

Index: – Amíg ez meg nem történik, lehet-e, kell-e ’56-ot tanítani a közoktatásban? Sokan az iskolában találkoznak utoljára az események objektív bemutatásával; mi az, amire lehet építeni, ami biztosan nem fog változni, miben van konszenzus a forradalommal kapcsolatban?

SM: – 2006-ban a „Freedom Fighters 1956” címet viselő kutatás szomorú eredményeket produkált. A megkérdezett középiskolásoknak csupán 20%-a tanult a magyar forradalomról, ennek töredéke sorolta azt a három legjelentősebb nemzeti tett közé, a forradalom legfontosabb szereplőiről szegényes volt a tudásuk, kirobbanásának okai között pedig a többség kizárólag az idegen (szovjet) megszállást említette. Ezek az eredmények nem meglepőek, hiszen az oktatás célja általában az eseménytörténet és a kiemelkedő személyek bemutatása, jobb esetben a szélesebb összefüggések kiemelése. Ötvenhatot tanítani kell, ez kétségtelen, a módszer pedig szerintem tanárfüggő. A szűken vett eseménytörténet körül tulajdonképpen már van konszenzus, én azonban a szélesebb kontextusba helyezés szükségességét hangsúlyoznám inkább, ez azonban összefügg a huszadik századi történelem oktatásának általános problémáival is. 1956 nem értelmezhető a megelőző korszak ismerete nélkül, különös tekintettel a magyar társadalomtörténetre, illetve a totális diktatúrák működésének természetére. A korszakot számos módon meg lehet szerettetni a diákokkal, léteznek erre már modern multimédiás eszközök, vannak hozzáférhető hanganyagok, múzeumok, sőt készült ’56-ról már számítógépes szerepjáték is. Alternatíva tehát van, a rá fordított időmennyiség azonban szerintem kevés.

Index: – Államfőink különbözőképpen értékelik ’56-ot. Göncz Árpád szerint mindenkinek saját ’56-ja van, Sólyom László szerint csak egy. Mi állhat a két gondolat mögött?

SM: – Egyfelől a realitás, másfelől az elérni vágyott ideális állapot iránti igény. Ma is élnek ötvenhatos veteránok – Magyarországon és külföldön egyaránt. Ők sokféleképpen emlékeznek az akkori eseményekre, sokan közülük sérelmezik a forradalmi események bármilyen irányba történő átértékelését. Ez teljesen természetes, így nézve valóban mindenkinek saját ’56-ja van. Ildomos volna azonban végre „Egy 1956"”-ot teremteni, kanonizálni 1956-ot, tisztázni, hogy valójában kinek is volt a forradalma, és mi, magyarok, mennyiben vagyunk örökösei ’56-nak. Válaszolni kellene tehát a kérdésre, hogy 1956 vajon forradalom, szabadságharc vagy háború volt-e? Tudatosítani kellene a köztudatban, hogy a magyar társadalom 1956 őszén felszínre tört követelései nem voltak azonosak Nagy Imre kommunista reform-elképzeléseivel, ám 1956. november 4. után eggyé váltak, felülemelkedve a puszta politikai kategóriákon. Ez a felülemelkedés hiányzik ahhoz szerintem, hogy ’56 valódi nemzeti ünneppé váljon, amire méltó módon lehet emlékezni.

Index: – Volt az októberi eseményeknek a Kárpát-medencén kívül is hatásuk?

SM: – Az 1956-os magyarországi eseményeknek óriási jelentősége és hatása volt a világtörténelemre nézve. Túl azon, hogy a XX. századi forradalmi megmozdulások, spontán népi kezdeményezések modelljévé vált, Gorbacsovig bezárólag ez volt a legnagyobb kihívás, ami fennállása alatt a Szovjetuniót érte. Gyakorlatilag megbomlasztotta azt a béke-konstrukciót, amelyet a második világháború után a nagyhatalmak kialakítottak, és ami még ennél is fontosabb: bebizonyította, hogy a szovjet típusú államberendezkedés, a szocializmus ilyen módon működésképtelen. A hidegháború közepén ez életveszélyes volt a Szovjetunió számára, az ideológia megrendítése pedig egyfajta belső bomlást is előidézett. Például sok meggyőződéses és véleményformáló marxista lépett ki a kommunista pártból a magyar forradalom brutális leverése és az azt követő megtorlás miatt. A legáltalánosabb felfogás szerint az 1956-os magyar forradalom indította el azt a válságot, amely végül a Szovjetunió szétesésében kulminálódott, és a kelet-európai rendszerváltáshoz vezetett.