Nehéz írni a tökélyről, a teljességről. Különösen nehéz, ha olyasvalamiről kell írni, ami ráadásul a hiányról szól, s a hiányérzetet jeleníti meg a maga teljességében, a maga tökéletességében. Egyáltalán! Írni nehéz, írni és élni.

A hiány, a hiányérzet torzóvá tesz, olyan cselekedetekre sarkall bennünket, ami tovább rombolja egyébként sem teljes létünket, teremtőnket gyalázza, s mindennek a végén nyomorba, pusztulásba dönt. Nincs mentség. Egy élet, egy életmű lehet teljes tőle, de az emlékezet csak szánalmat őriz meg belőle. A csodálat nem neki szól, élmény jellegét abban találja meg, hogy szemlélője reménykedik, hogy legalább neki sikerülni fog, ő nem kerülhet hasonló helyzetbe.

Minden alkotás kegyetlen, brutális, ami saját sorsunkkal, életünkkel szembesít, s ha ráadásul mindezt szinte hiba nélkül teszi még, egy okkal több a csodálatra, még egy okkal több a félelemre. Félni attól, hogy tudunk-e beszélni az élményről, s ha megszólalunk, vajon nem magunkat leplezzük-e le, nem saját életünkkel, sorsunkkal szembesülünk-e rajta keresztül?

Szász filmje ilyen. Mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt a rendezőnek, Csáth Géza életművét filmre vinni magától értetődő siker, azonban a szándék még nem feltétlenül ok a minőségre. Azon dolgozni kell, és mi tagadás, egyáltalán nem kell szégyenkeznie alkotójának az eredmény láttán. Tökéletes képek, hibátlan színészi játékok sora a film, hatást is kelt, és ami a legdöbbenetesebb benne, hogy bár maga is a hiányérzetről szól, mégsem hagy megválaszolatlan kérdéseket, egyáltalán nem kelt hiányérzetet. Mindennek és mindenkinek megtalálja a helyét, lezár és összegez, kerek egész dolgot tesz le elénk.

Helyszínei stilizált, metaforikus helyszínek is egyben. A filmbeli elmegyógyintézet egyes jelenetei a komáromi monostori erődben játszódnak, amitől az egyes helyzetek még stilizáltabbak, még szuggesztívebbek lesznek. A bezártságérzetet tovább fokozza, hogy a kevés épületen kívüli jelenet közül az egyetlen, hosszabb külső rész szintén egy sziklafalas, zárt térben játszódik, a háttérben elérhetetlennek tűnő magasságban egy kápolnával és a hozzá tartozó kálváriával.

A történet szereplői rabok maguk is. Gizella, az elmeháborodott nő saját kényszerképzetei és grafomániája rabja, az intézetbe érkező dr. Brenner pedig szerteágazó szenvedélyeinek a foglya. Hogy ki segít kin, nézőpont kérdése, de aligha kérdéses, hogy mindkét ember hat a másikra, s mindkettőjük sorsában lényeges változásokat hoz találkozásuk.

A Gizellát alakító Kirsti Stubo finoman szólva is a székhez szögezi nézőjét, s a doktort megformáló Ulrich Thomsen sem a tehetségtelen játszók közül való. Brenner, aki írásképtelensége miatt szenved leginkább, Gizellában megtalálja a folyamatosan íráskész nőt, s hogy Gizella kit talál meg Brennerben… A doktortól várja, hogy segítsen rajta, szabadítsa meg az emlékezetétől, az agyától, s attól, amit még ő sem tud, és amit nézőként bár szeretnénk, de mi sem merünk kitalálni.

Sajnos már nem igazán emlékszem, hogy Naplójában Csáth tényleg beszámol-e arról, hogy beteg és orvosa között kialakult-e az a kötelék, ami a filmben megjelenik, azonban kettejük sorsának az ilyen összehozása a film szempontjából mindenféleképpen szerencsés. A századelő hazai elmeklinikáinak rettenetes viszonyait feltételezhetően hűen visszaadja a film, aminél már csak szereplőinek a története jelenik meg hitelesebbnek tűnő módon. Brenner konfliktusa főnökével, Moravcsik doktorral, az intézet személyzetéhez fűződő kalandjai, kilengései, s mindaz a gondolati világ, ami Ópium című novellájának az adaptációjából, s más a témát érintő műveinek a filmbe emeléséről szól.

Külön örömteli dolog volt látni, hogy nemcsak ötöd-hatod magammal voltam kíváncsi a filmre. Hogy Csáth Géza vagy Szász János neve hozta-e el az embereket a HEMO-ba – ahol vetítették a filmet –, szinte lényegtelen, azonban hogy ennyien voltunk kíváncsiak a műre, és hogy kíváncsiságunk mindenképpen indokolt volt, ez szintén mindenképpen jó érzés.

Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, rendezte: Szász János, magyar film, készült 2007-ben.