Meghatározó kézilabdás élmény volt számomra az 1986-os férfi világbajnoki döntő, és az azokból megmaradt emlékképek. Az egyik ilyen jellegzetes momentum, hogy milyen fiatal a szövetségi kapitány. Amellett, hogy ennek kifejezetten örültem, gyakran fölmerült bennem a kérdés: Hogyan is volt ez lehetséges? A választ magától az érintettől – az MKB Veszprém vezetőedzőjétől –, Mocsai Lajostól kaptam meg, akivel a múlt mellett a jelen és a jövő veszprémi kézilabdájáról is beszélgettünk.

Index: – Amikor eldőlt, hogy Veszprémbe kerül, volt lehetősége – egyelőre kívülről – megismernie a csapatot. Mennyire változott az akkori kép – így öthónapnyi közös munka elteltével?

Mocsai Lajos: – Tulajdonképpen semmit nem változott. Tudtuk azt, hogy Veszprémben, ha győzelem van és siker, akkor mindenki hihetetlenül boldog, és ez az érzelmi kötődés, ez az identifikáció, a város, a környezet, a régió is nagyon erős. Ha nincs ez a siker, akkor nyilvánvalóan az élet is nehéz. Ez a nyugati országokban – a Bundesligában 10 évet dolgoztam – jelentősen másképp van. Ott közép- és hosszú távú tervek is készülnek, az elvárást a közönség, a drukkerek is úgy – lényegesen nagyobb türelemmel – fogják fel, hogy az építkezés nem mindig párosul az eredményességgel. Egy dán vagy egy norvég válogatott szövetségi kapitánya megengedheti magának, hogy világbajnokságok közötti periódusokban pl. 12. legyen a csapatával, de két-három év múlva újra feljusson a csúcsra. Ez egy nagyon fontos dolog.

Nyilvánvalóan sokkal gyorsabb az élet, lerövidül ennek a periódusnak az ideje, de egy biztos, hogy tehetséges, komoly, zömében fiatal csapat van, ahol az ezévi és a következő évi építkezés nagyon fontos ahhoz, hogy előrébb lépjünk a nemzetközi porondon. Tudtuk, hogy ez most így alakul, soha nem ígért senki mást. Ebből adódóan nagyon örülök annak, hogy ezt a munkát elvállaltam és elkezdtem. Megelőzőleg egy kétéves szerződést Gummersbachban nem fogadtam el, mert mindenképpen Magyarországon szerettem volna dolgozni. Borzasztó módon fontos a közönség lojalitása, szeretete, éppúgy, ahogy az egymás iránti respekt, a másik szakterületének ismerete és tisztelete, hogy mindez nagyon komoly közös összetartozást is jelentsen.

Németországban, amikor a Lemgo kieső-jelölt csapatát KEK győztessé, bajnokaspiránssá, Német Kupa-győztessé neveltem, borzasztó nagy volt a feladat. Háromszor két év alatt tudtunk eljutni a világ élvonalába. Megvolt a szakmai támogatottság, ami nagyon fontos.

Jelen pillanatban – hogy is mondjam – kissé furcsának tartom, hogy néhány ember (hál’ Istennek nagyon kicsi hányad) elfelejti az év elején közösen megállapított és meghirdetett célokat, és anélkül, hogy saját tapasztalata (pl. edzéslátogatás) lenne, olyan véleményeket formáz meg, amely egy előítélet-rendszerre épül, és abszolút nem támasztja alá azt a munkát, azt az erőkifejtést, amit itt Veszprémben folytatunk. Ez Nyugat-Európában gyakorlatilag elképzelhetetlen. Ott az emberek annyira tisztelik a készségek, képességek alapján való napi erőfeszítést, hogy ezzel nem tudnak saját maguk konfrontálódni, mindig tiszteletben tartják a másik ember szakterületét. Én ugyanígy vagyok más szakterületekkel, mondjuk a tudósokkal. Ez – megmondom őszintén – egy kicsit zavar. No, nem a kritika része, hanem a nem kellő alap és a háttér-információ nélküli támadás.

Például a napokban is megjelent egy vélemény a sidney-i olimpiai döntővel kapcsolatban, hogy a dánok elleni meccsen az utolsó 14 percben hatgólos előnyről kikaptunk. A kézilabda ma már olyan, hogy egy rosszabb 3 perces periódusban – ahol 20–30 másodpercenként cserélhet gazdát a labda – benne van annak a lehetősége, hogy 4–5 gól szülessen, akár kizárólag az egyik oldalon. Megváltozott a kézilabda. A másik dolog, ami zavar, hogy pont a sidney-i döntőn két meghatározó játékosom hajnali hat órakor kórházba került, és csak injekciókkal tudtak játszani, majdnem a kollapsz, az összeesés állapotában játszottak. Én is csak az öltözőben tudtam meg, hogy hat-hét orvos próbálta a kulcsjátékosaimat alkalmassá tenni a döntőre. Erre egy ember olyan véleményt mond el a sajtóban, aminek a hátteréről fogalma sincsen – ez bizony bántó. Az olimpiai döntőt nem lehet tervezni, az mindig egy óriási siker, de hát… Én ezt furcsállom, de ezzel nekem is meg kell barátkoznom, hozzáteszem, hogy ilyen jellegű problematikával tízéves nyugat-európai munkálkodásom alatt nem találkoztam.

Nagyon-nagyon jó a szurkolók részéről ez az érzelmi azonosulás a csapattal, a feladatunkkal, nagyon örülök ennek a lelkiismeretes támogatásnak, amit nem szabad feladni vagy elfelejteni. Azt azonban figyelembe kell venni, hogyha egy edző ígér valamit, és azt nem tartja meg, akkor jogos a számonkérés. Mi – a klubvezetők is – ebben az évben azt ígértük, hogy építkezünk. Közben elfelejtődnek azok a 2000/2001-es évek, amikor itt is a siker előtti csapatépítés történt, és egy ilyen fázisban az első vagy második körből kiesett a Veszprém. Ez nyilvánvalóan sajnos kötelez bennünket, és nagyon bízom abban, hogy ez a munka – amit nap, mint nap végzünk a játékosokkal – meghozza a gyümölcsét.

Index: – Hogyan tudná összefoglalni, ennek a csapatnak – jelenlegi állapotában – melyek az erősségei, és melyek a leginkább fejlesztendő területei?

ML: – A csapat erősségének leginkább a különböző iskolákból érkező játékosok individuális potenciái tűnnek. Szintén erőssége az a tanulási készség, az a folyamat, amelyen elindultunk, és az is, ahogy az ellenfelek ellen uralni tudtuk a játékot. Ugyanígy jónak tartom a játékosok napi munkavégző képességét, edzésmorálját, kézilabdába vetett hitet és a nagyon a szellemi potenciált is. Most az okozza a problémát, hogy egy átalakulási folyamatot hirdetett meg a klub, ez idén kezdődött, de jövőre is még két-három játékost kell integrálnunk a nagycsapatba. Ez nehézséget jelent. A játékosok közösségében a hierarchia (egymás elfogadása-támogatása) kialakulásának le kell zajlania, ez hosszabb csapatépítő folyamat. Jelen pillanatban még fontos feladatunk ennek a végső hierarchiának a kialakítása – kinek mi a feladata, hol a helye, és milyen szinten tudja ezt ellátni a csapatban. Ez még változás alatt van, nem forrta ki magát.

További feladat még, hogy a csapat fiatalítása mellett azt a struktúrát megtaláljuk, ami a játékosokat mind fizikailag, mind a küzdőképességben, mind pedig a nyomás alatti döntésekben a végjátékban alkalmassá teszi a kritikus helyzetek megoldására. Ezeken kell dolgoznunk, ez javítható. A szorongási értékeket csökkenthetjük, a motivációnak elsősorban belső motivációnak, feladatorientáltnak kell lenni, nem célmotivációnak. A célok nagyon messze és magasan vannak, azért minden nap jól kell teljesíteni – a jó edzésmunkával, minőségi feladatok megoldásával lehet azokat elérni. Én ebben vezetéselméleti problémát is látok: az elvárások és a nyomás miatt elsősorban célorientálttá akarják tenni a játékosok önmagukat, és ha a részfolyamatokban valami törés áll be, akkor borzasztóan mélyre kerülnek. Ennél sokkal hatékonyabb a belső tartás kiépítése, a belső és közösségi erő megerősítése.

Index: – Mit lehet az edzői stáb erősségének és gyenge pontjainak nevezni? Az edzői stáb alatt nemcsak a trénereket értem, hanem akár az orvosi vagy egyéb (például pszichológusi) támogatást is.

ML: – A világ élsportja óriási fejlődésben van, elsősorban a medicinális, terapeuta támogatottságban, a regeneráció-fejlesztésben, az edzésmunka mennyisége–minősége elviselésének mérésében. Ezen dolgozik a Veszprém is. A Sidó doktor úr és Hajnal Csaba által vezetett team nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy ezek az ellátások minőségben változzanak – például, hogy olyan gépek kerüljenek Veszprémbe, amelyek a sportolók pillanatnyi állapotát (pl. aluledzettség–túledzettség, betegség, sérülés) ki tudják mutatni, és ezzel rögtön kezelhetővé válnak. A lézeres és ultrahangos kezeléshez kapcsolódóan az utóbbi fél évben már kerültek minőségi gépek az egyesülethez. Azt gondolom, Végh Jóska gyúró munkája is körültekintő, magát folyamatosan képző, továbbfejlődő. Természetesen ezeken a területen Nyugat-Európához képest még nagyon sokat kell fejlődnünk.

A másik rész a módszerek alkalmazásában rejlik: mit és milyen körülmények között (milyen létesítményekben) tudunk edzeni. A fittnesz-centrumban az erőfejlesztés tekintetében kiváló lehetőségeink vannak, de itt is lehet még tovább dolgozni, hiszen az ugróképesség vagy a lövőerő fejlesztése mind-mind speciális gépeket igényel. Azzal is foglalkozunk, hogy az új csarnokba odakerüljenek ezek a kézilabda-specifikus felszerelések.

A harmadik terület nyilvánvalóan az edzés- és a mérkőzés-terhelés külön-külön nyomon követése. Hogyan reagál a játékosok szervezete erre, milyen egyéni, individuális úton lehet jobbá tenni, hogyan működik a játékos saját maga? Ezeket a méréseket telemetrikus módon elkezdtük. A következő félévtől az edzés-hatások nyomon követésének, ennek az alkalmazkodó-képességnek – ki hova jut el, mennyire alul- vagy felülterhelt, vagy éppen optimális – az eredményei már meglesznek. Összességében megpróbáljuk a legmodernebb eszközöket idehozni. Én magam azt tervezem, hogy a háromdimenziós mozgás-elemzésekhez az új csarnokban olyan kamerarendszert állítsunk fel, amellyel mind a játék, mind az egyéni képzés döntő reformját is abszolút professzionálisan tudjuk irányítani.

Index: – A pszichés, mentális felkészítésről külön is érdemes beszélni, hiszen az ide érkező – gyakran idegen anyanyelvű – fiatal játékosok beillesztése (nemcsak a csapatba, de az új környezetbe is) nehézkes. Az emlegetett motivációs gondok abból is fakadhatnak, hogy egyszerűen még a saját emberi – felnőtt – értékrendjük sem alakult ki, pontosan a fiatalság okán.

ML: – A kommunikáció minősége döntő, ezt fejlesztjük, ezért tanulnak magyarul. Marian Cosma és Sesum nagyon jól halad ebben a folyamatban, ez valóban döntő. A másik dolog, hogy Magyarországon magyar nyelven, és magyar csapatban magyarul kell beszélni ahhoz, hogy hosszú távon ez a csapat érvényesülni tudjon.

Gyakorlatilag történelmi fordulóponthoz értünk. Közép-Kelet Európában öt csapat – a moszkvai, a zágrábi, a celjei, illetve a két magyar klub, a Szeged és a Veszprém – próbál meg a világ teljes globalizált élvonalának anyagi pozitívumaival szembeszállni. A jelen pillanatban a vezetőket és az edzőket is jobban foglalkoztatja, hogy egy olyan szintű kézilabdát építsünk fel, amely biztosítja annak a lehetőségét, hogy a fiatalok itt maradnak hosszú távon, nem pedig egy olyan egyesületté válik a Veszprém, ahol a tehetségeket tovább akarják adni. A klub megtartó erejű legyen, és olyan munka folyjék itt Veszprémben, hogy ennek – és az itt lévő anyagi lehetőségek – ismeretében a játékosok ne ugródeszkának tekintsék a karrierjükben, hanem meghatározó állomás legyen az életükben.

Ez történelmi pillanat. A labdarúgásban már lezajlott ez, hiszen a 16–18 éves tehetséges fiatalokat elviszik külföldre. Mi azt szeretnénk, hogy a saját jogunkon maradjunk a világ élvonalában. Ez a jövő évtől kezdve nyilvánvalóan óriási felelősséggel jár, bízom abban, hogy ebben az évben az építkezés olyan minőségben fog megtörténni, ami az említett célokhoz elvezet.

Ez sok bizonytalansági tényezővel bíró folyamat: az egész régiót – az Európában nagyon ismert Balaton-régiót – kell képviselnünk, a város reklámhordozóinak és az egész világ kézilabdázásában partnereknek kell lennünk. Ezért borzasztó sokat kell mindenkinek dolgoznia sportdiplomáciai, szakmai területen egyaránt, és bizonyos nyugalom és erő kell, hogy ez a kommunikáció – ami hatalmas hittel hatalmas energiákat mozgat meg itt – Veszprémben teret nyerjen, és eredményre vezessen.

Index: – Nagyon sokrétű szellemi munkát kell egy edzőnek végezni. Ha nem kézilabda, akkor mivel tud foglalkozni? Más sport még egyáltalán szóba kerülhet?

ML: – Teniszezgetés jöhet szóba saját szabadidőmben, de most ez egyre kevesebb, mivel teljes mértékben az itteni munkám köt le. Van négy gyermekem, abból még három családon belül, sajnos elég keveset találkozom velük. Mindenképpen a veszprémi fő feladatra koncentrálok, amiben ők és a feleségem is támogatnak.

Index: – Sikerül azért néha kikapcsolni?

ML: – A hétvégén egy jótékonysági koncerten voltunk a feleségemmel a Hilton szállóban, ahol kitűnő csángó-magyar népzenét hallgathattunk. Megnéztük a Hundertwasser kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, és egy rézkarc-kiállítást is megtekintettünk. Fontosnak tartottam, hogy egy kicsit más irányba is eljussak, és gondozzam ezt a részét is az emberi kapcsolatoknak.