December a meglepetések hónapja. Mindenkit elkap a hév ilyenkor, hogy az egész évben elfelejtettekről gondolkozzék. Ki szívből, ki pedig tradicionális kötelezettségekből, de meg akarja ajándékozni azt a valakit, akiről úgy érzi, valami módon hozzá tartozik. Legyen családtag, főnök, munkatárs, gyermekkori barát, egy szomszéd a közelben, vagy valahol távol a nagyvilágban. Az adventi hetek során számbavételre kerülnek a lehetséges érintettek, no meg a pénztárcák tartalma és egyéb dugipénzek.

Azután indulhat a hajsza a megvalósításért, vagy éppen a lista névsorának ritkítása, a praktikus rangsorolások.

Közben pedig, egyre több civil és karitatív társaság várja és kéri tőlünk, hogy olyanokra is gondoljunk, akiket nem is ismerünk, akikről szinte semmit sem tudunk. Tudhatnánk, mert egész évben hallottuk a híreket, figyeltük a tudósítások drámai képsorait a képernyőkön. Tudhatjuk, hogy távoli országokban otthonok sokaságát pusztították háborúzások, törzsi villongások, pokolgépes merényletek, tüzek, esőzések, áradások, tájfunok, hurrikánok. Tudhatjuk, hogy gyermekek milliói éheznek, rabszolgamunkát végeznek, prostitúcióra kényszeríttetek és gyermek-katonák. Tudhatjuk, hogy árvák, sérültek, testi és lelki sebek sokaságát hordozók. Tudhatjuk, hogy öregségükben politikai döntések áldozatai, nyugdíj és munkanélküliek, segélyekért sorakozó szégyenkezők, vagy éppen kéregetők. Tudhatjuk, hogy sokaknak ivóvíz sem jut, élelmet is csak segélyszervezetektől várhatnak. Tudhatjuk, s ki-ki lelkiismeretének függvényében borzong meg e hírek hallatára. Tudhatjuk, hogy nálunk, a sok panaszszó ellenére utcán eldobott iskolai uzsonnákba botolhatunk, és mérhetetlen mennyiségű ételmaradékot szállíthatnak el a közétkeztetések helyszíneiről. Sokan tékozló módon csapvízzel locsoltuk nyáron kertjeinket, akkor is autóinkkal száguldozunk, ha gyalog is megtehetnénk az utat. Szemetünk is mindent elárul rólunk, nem szelektív, és minden mértékletesség nélküli életvitelünket tükrözi. Látszatjólétünket hitelkártyás világunkban, jövőt feledve építjük önmagunknak. De december kicsit megtorpant! Ácsi! Valamit mégis törleszteni kéne! Valahogy másokra is gondolni illenék!

Most itt az alkalom, hogy a civil a civilnek, szervezet és egyén adjon a nemes célokra. Adjon igazi ajándékot, méghozzá arctalanul, másként csomagolva. Tegye ajándékát kis cipősdobozba, vagy utalja bankszámlára, fizesse csekken, avagy egyszerűen helyezze ajándékát egy küszöbre, akassza a lépcsőházi kilincsre. Nem várva elismerést, mint otthon a karácsonyfa mellett, ahol biztosan kap érte egy mosolyt, köszönő ölelést és jó szavakat, viszont ajándékot.

Nem volna baj az sem, ha ugyan hittel, vagy hitetlenül elfogadnánk az igét. „Te pedig, amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád (ajándékod) titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.”

Most itt a lehetőség megismerhetni azt a nagy érzelmi és szellemi élményt, hogy jobb adni, mint kapni. Adni önzetlenül, titkon. Szeretni egy ismeretlen embert, gyermeket vagy felnőttet, akit sohasem láttunk, sohasem fogunk megismerni. De akiről tudjuk, híján van valaminek, amit mi birtokolunk, amitől magunkat nála boldogabbnak tudhatjuk.

Akit decemberben ünnepel a fél világ, oly rég óta tanít minket erre, talán nem hiába!

Soltész Mária