A (F)utórengések olvasása után úgy érzem, álnokul ,,hallgat” az írásom, üresen konganak szavaim. Elmondatott minden, ami elmondható. A szerzőnek már hosszú évekkel ezelőtt „letépték szárnyait”, és teste, lelke a Földön maradt. Neki csak az írás a menedék. Innen indul költészete.

Pozsgai Györgyi az alkotói munka mellett tanárként dolgozik egy szakközépiskolában Budapesten, ahol bizony meg kell küzdenie a mai világ elementáris szennyével. Nemcsak a könyveknek, de a költőknek is megvan a sorsuk. Pozsgai Györgyinek például az, hogy a velejéig romlott fővárosi világból „felemelje” a fiatalokat. A buzgó tanárnő a kemény évek után sem csügged. Továbbra is tanít és nevel, közben pedig megírja gondolatait a világról, önmagáról.

A keleti kultúra iránti érdeklődése egész életét és a (F)utórengések című kötetét is végigkíséri. Nem könnyű a jelenből meglátni a jövő jelenségeit, neki mégis sikerül. Első pillantásra versei egyszerűek, de tartalmuk bonyolult. Költészetében nincsenek közhelyek, „lerágott csontok”. Versei nem azért nagyszerűek vagy érdekesek, mert a megszokott alapvetésekre fittyet hányva párhuzamos valóságot teremtenek, ennél azért itt jóval többről van szó. Ezek a költemények egy igazi ember fejéből, lelkéből születnek – ezért nem lehet egyszeri olvasásra felfogni mondanivalóját, hiszen olyan képeket, jeleneteket vázol fel, amelyeket csak közelebbről nézve lehet megérteni.

Az író nap mint nap megtapasztalja a kulturális mocskot, az elértéktelenedést, mégsem sopánkodik az élet dolgain, ugyanakkor nem is viccel. Alkotásait felépíti, s nem kitalálja. Hagyjuk, hogy ő vezessen minket, s ne zavarjon, hogy verssorai gyöngyként gurulnak szét. Összeáll majd a kép.

A (F)utórengések üzenete: rövid az élet, ha gyorsítva éled. Pozsgai jól tudja: a boldogság nem abból áll, hogy folyamatosan szép élményeink legyenek. Különös dolog ez – ha az ember nem gondol a boldogságra vagy boldogtalanságra, akkor a boldogság magától beköszön. Sóhajtással, mélabúval, elkeseredéssel még soha semmiféle életproblémát nem lehetett megoldani. Erre tanítja Pozsgai olvasóit. Szerénynek, finomnak lenni, más érzéseit átérezni – és ez ma annyira kiment a divatból, hogy a finomságot kötelező tantárgyként kellene tanítani az iskolákban. A szellemi gyönyörűség kiapadhatatlan forrása a (F)utórengések. Ez a könyv a lélek fényűzése.

Az a legjobb könyv, amelyik rólunk szól. A legjobb vers is az, amelyről az olvasó azt hiszi, ezt ő is meg tudta volna írni. Pozsgai műveiből a cselekvő szeretet és a misztikusság sugárzik, minden mozdulata szolgálat, az eszme szolgálata. Az írónő alapélménye a végtelen, így az időt is a végtelen szempontjából mérlegeli, és nagyon is tisztában van vele a szerző, hogy ez mit rejt magában.

Végül istenes verseiről szólnék. Ha a lét mindenki számára alapvetően fontos kérdéseire – mint szenvedés és halál – sehol sem találunk megnyugtató választ, akkor nem joggal következtetünk-e Isten létére? Ilyen összefüggésben logikus Ady Endre megállapítása: „Lehetetlen, hogy senkié vagy az emberé legyen az Élet.” Ezt a fajta keresést egy anyagon túli Valakinek kellett beleírnia az emberek lelkébe. Pozsgai Györgyi lelke mélyén is ott sajog a vágy a teljes igazság, a feltétel nélküli szeretet, a tökéletes béke és testvériség országa után, ahol lelke megtalálja mindazt, amit egész életében keresett, de a legnagyobb fájdalomra is adott a természet gyógyszert – az időt.

A boldogság – a filozófus szerint – teremtő nyugtalanság, az ismeretlen utáni örök vágyakozás. Mindenki számára egyformán járható utat Pozsgai Györgyi sem tud mutatni, de ezek az útjelző táblák – a versek – sokat segíthetnek a személyre szabott, helyes ösvény kiválasztásában.

- ildikó -