Szüleim soha nem politizáltak előttünk, nem szidták a rendszert – pedig lett volna miért –, nem ajnározták egyik eszme követőit sem. Előttünk. Aztán egyszer csak madarakat kezdtem ragasztgatni, szép színeseket, piros-fehér-zöldeket. Volt egy csomó matricánk otthon. (Aztán a madarak elég hamar elszálltak…) Nővérem volt az eltökélt politikus a családban. Már akkor is.

Aztán a rendszerváltást követően egyszer csak megszólaltak a szüleim, már úgy politikailag. És egyértelművé vált hovatartozásuk. És lőn világosság, kiderült, hogy az egész család egy oldalon áll(t). Mert akkor már én is kezdtem bontogatni politikai szárnyaimat. Mindig azt hangoztatom, hogy nem tudom megindokolni, hogyan választottam „oldalas” eszmét, olyan evidens volt, hová húz a szív.

Párom ész alapon politizál, én – mint említettem – már szíves vagyok. Ő indokol, okot, észérvet keres, én meg megpróbálom megkeresni azokat az indokokat, okokat, észérveket az „én oldalamon”, amivel lehet aztán magyarázni. Temperamentumom a legjobban akkor mutatkozik meg, ha valaki előttem az „oldalamat” szidja. Akkor aztán vértódulás, agyérgörcs, majd hangos kirobbanás jelzi a szunnyadó vulkán kitörését. (Mitnemondjak „oldalas” ország lettünk, még szerencse, hogy csak kettő van belőle…)

Pedig velem könnyű csatározni – úgy politikailag –, mert – mint említettem – én szíves vagyok. Politika- és történelemtudományom nem a bölcsészképzés remeke, hanem a sajtók (mindkét oldalról) terméke. Így könnyű préda vagyok. De legalább lelkes. Küzdelmekben velem nem tárgyalásokat, hanem utcasarkot lehetne nyerni.

Kevés „kedvenc” politikusom van. Azaz pontosan annyi, mint az „oldalaink” száma. Kettő. De felébük emelkedik az „oldalak között álló” (de teljesen nyilvánvaló, hogy melyik oldal felé néző) köztársasági elnökök. Az elnökeinkkel soha sem foglalkoztam. Eddig. Illetve csupán akkor, amikor főiskolán jogból tanultuk, hogy mi a köztársasági elnök jog- és feladatköre. De itt még inkább funkció volt agyamban ez a poszt, nem kötődött személyhez. Aztán az élet adta szituációból következően a köztársasági elnök mint mindnyájunk nagyapja élt agyamban, aki ősz hajával csak mosolyog a nagy magyar népre. És beszédet mond az ünnepek idején. Az egyik irodalmár volt, a másik földi… Az egyik gömbölyű, a másik hosszú… Mint a mesében.

Aztán jött ez a harmadik. Nevesítsünk: Sólyom László. Emlékszem, amikor beiktatták, láttam egy embert, akit mintha az utcáról löktek volna be, és megszeppenve állna a sok ismert nagyhatalmú előtt. A hangja is mintha remegne. Hát nem sok reményt fűztem hozzá. (Micsoda csata volt a megválasztása!) Aztán elkezdett beszélni, illetve elkezdtem figyelni a beszédjeire. Önálló, felvállalt gondolatok, értelmes-logikus eszmefuttatások, semmi mocskolódás, semmi „oldalas” nyomulás, csak a puszta gentleman, aki, mint mondotta: „A pártok taktikái nem tartoznak rám...” Mindegy, hogy mikor és mire mondta ezt – egyébként megválasztása napján hangzott el –, a mai napig tartja magát ehhez a mondathoz. És ez így van rendjén.

Szimpátiám megnyeréséhez csupán fél évre volt szüksége, ami mostanra olyan erőssé érlelte magát, hogy elindított egy szoboravatásra, csupán azért, hogy közelről is láthassam, auráját érezhessem ennek az embernek. Hiába, manapság ez a higgadt intelligencia hiányzik mindenünnen, de nagyon, annyira, hogy ha felbukkan, csodaszámba megy.